Nem kell megnézni, segítek. Napra pontosan egy éve vágtam neki a (nem is annyira) ismeretlennek, hogy telente északi fényt, nyaranta pedig hófödte tájat láthassak.
Persze mondanom sem kell, egyikből se lett semmi (annál sokkal jobb itt az éghajlat).
De azért kiköltöztem Norvégiába.
De azért ne szaladjunk ennyire előre. Pont egy éve április 29-én indultam útnak autóval Norvégiába, mivel kaptam egy elég jó állásajánlatot. Azért annyira nem ért meglepetésként, hiszen én adtam be ide a jelentkezést, de attól még... Szóval egy éve ilyenkor valahol Ausztriában járattam az autó légkondiját, mert kutya meleg volt. Akárcsak most otthon.
Ráadásul az még egy másik autó volt.
Mivel akkor nagyon szép idő volt Európa-szerte, ezért a hosszabb úton mentem, bóklászva kicsit az osztrák Alpokban. Cserébe másnap 1100 km német autópályát kellett végigunatkozni, de azért ott is akadt érdekesebb momentum.
Miután megérkeztem Norvégiába, az első éjszakát egy hotelben, a következő két hetet pedig egy nyaralóban töltöttem - nagyon taktikusan ki se pakoltam a kocsiból. Szegényem jól megrakva hordott minden nap munkába; na meg mindenfelé másfelé. Ugyanis amikor épp nem a hasamat süttettem a tengerparton, akkor vagy a főnöknő hajóján vitorláztam, vagy bútorokat próbáltam vadászni a leendő albérletembe.
De volt, hogy suttyomban épp az IKEA-t fosztottam ki.
Aztán még egyszer.
Meg még egyszer.
Meg azóta ki tudja hányszor.
Nem mondom, először eléggé mellbevágtak az itteni árak, de ez egyfelől azért volt így, mert még az otthon spórolt pénzemből éltem, másfelől a legdrágább boltba jártam vásárolni.
Nem mintha ezt akkor még tudtam volna.
Szerencsére a munkahelyen nem volt semmi gond, hamar sikerült őket meggyőznöm (értsd: átvernem), hogy megfelelő munkaerő vagyok. Előszőr 50%-ban, majd ősztől 100%-ban rá voltam állítva egy (jól) fizető projektre. Azóta már fenekestől felforgattam azt is, hadd tudják meg, milyen a magyar virtus.
Mivel akkor éppen az tűnt a legsürgősebbnek, ezért elkezdtem berendezni a totál üresen kivett lakást - legalább alap dolgok legyenek benne (hűtő + mikró), hogy bármikor el lehessen adni legénylakásnak. A rendetlenség amúgy is adott volt, mert felcuccoltam a kocsiból. Aztán szép lassan felkutattam a helyi használt bútorokat, meg az IKEA legmélyebb bugyrait; nem fogják elhinni, de mára annyira sikerült berendezni, hogy már egy hatalmas festmény is van a lakásban, ami egyébként már messze az összkomfort felett van, inkább a luxus kategóriában.
Vettem ugyanis bele egy 60 colos TV-t.
Teltek így a mindennapok, tengerparti napfürdőzéssel, projektmunkával, meg költözéssel. Miután az alap dolgokat beszereztem a lakásba, kénytelen voltam más ürügyet találni arra, hogy nagyokat autózhassak a gyönyörű tájban. Először bátortalanul csak a kocsit alakítottam át Google Maps autóvá, hogy a minden nap bejárt utamat a munkába megörökítsem. Aztán elugrottam Stavangerbe, hogy mostmár ország-világ (= bevándorlási hivatal) megtudja, hogy megjöttem. A táj valami fantasztikus arrafelé (is), ha tehetik, nézzék meg egyszer.
Mivel nem akartam a saját megtakarításomon élősködni, és a helyi személyi számom is megérkezett, ezért csináltam egy helyi bankszámlát, hosszú, nehéz és fáradságos úton.
Életemnek azt a 15 percét már sosem kapom vissza...
A következő magánprojekt egy norvég rendszámú autó beszerzése volt, amit többféleképpen is meg lehet(ett volna) oldani. Hosszas tanakodás után végül elvetettem azt az ötletet, hogy lecsavarozok egy rendszámtáblát egy norvég autóról és felteszem a Volvo-mra, mert valószínűleg ezt még a jámbor(nak tűnő) helyi rendőrök is észrevették volna.
A másik autó tulajáról nem is beszélve.
Tapasztalat.
Így végül amellett döntöttem, hogy ne kelljen senkinek rendszám nélkül járnia (ha akkor tudtam volna!), és inkább vettem egy öreg Passat-ot, mert külföldi rendszámú autót max. 3 hónapig lehet norvég lakcímmel használni. És nekem ekkor már az volt.
Mármint norvég lakcímem.
Meg külföldi rendszámom.
Ennek megfelelően júliusban szépen hazakocsikáztam utoljára a Volvo-val; végülis jobban meggondolva az a jó, ha legalább 3-4 havonta autózik az ember 2000 km-t egyben, nem? Előtte persze időszűke miatt villámsebességgel kellett megalkudni, megvenni, kifizetni és elhozni a norvég autót - mindnek megvan a maga története. Aztán még indulás előtt 2 nappal a két autót megfelelő ütemben kilogisztikázni a reptérre/ház elé, hogy hazafelé menet a német autópályán már nyugodtan hallgathassak zenét a Volvo-ban.
A Passatban ugyanerre az élményre még hosszű hónapokat kellett várni...
Otthonról haza (értsd: Mo.-Norvégia) már anyámmal repültem (na jó, nem is, mert repülővel), aki segített ismét kifosztani az IKEA-t; bizony mondom néktek, sokba kerül a svéd lapraszerelt élet. Amikor sötét volt (fél 12 és hajnali 4 között), akkor bútort legóztunk, délelőtt dolgoztam, délután pedig a környéket jártuk. Bár megrendeltem az új hangszórókat a kocsiba, nem kerültek be azelőtt, hogy a barátaim meglátogattak volna augusztusban.
Igaz, még utána nagyon sokáig sem.
Szóval miután meglátogattuk az egyik leghíresebb (és viszonylag közeli) fjordot, megint magamra maradtam a mindennapokkal, meg a hivatalokkal. Volt, hogy akár 10 percet is azzal kellett töltenem, hogy beszerezzek egy nyomtatványt, úgyhogy csak lassan jutottam el az elhatározásig, hogy szétszedjem apró darabokra az autó ajtaját, hogy beszereljem az új hangszórókat.
Aztán még ugyanezt sokszor.
Szeptember vége felé kicsit elbizonytalanodtam, hogy megéri-e mindezt megtennem, mert felszólítottak, hogy az adás-vételi papírokat tegyem rendbe; hivatalosan az enyém is volt az autó, meg nem is. Bár hosszasan (valójában csak hosszú időn keresztül) ping-pongoztunk a kereskedővel, hogy legyen végre valami, végül a dolog sokkal profánabb módon oldódott meg: elvették a rendszámomat, pont amikor apám látogatott meg. Pár nagyon hosszúnak tűnő és nagyon rohangálós nap alatt visszaszereztem (mármint a rendszámot), de volt közben minden, ami szem-szájnak nem ingere - rendszám nélkül autózástól elkezdve reptéri logisztikázáson keresztül a motoros bukáson át a hosszú túlórákig, hogy csak az érdekesebbeket említsem. Ja, és már volt haza egy repjegyem, amikor rendszámom még nem... szerencsével (és némi kitartással) azért sikerült hazarepülni úgy, hogy már a saját autómmal mentem ki a reptérre, amire két nappal az indulás előtt került vissza a rendszám.
Miután leszálttam Norvégiában, a hazaút se volt eseménytelen, bennem legalábbis még élénken él az árokban telefonon rizikózás emléke hajnali 4-kor. Szerencsére ezen is hatalmasat tudtam már másnap derülni - egészen addig, amíg harmadnap ki nem derült, hogy aznap éjjel önfeledten száguldoztam 72-vel a 60-as táblánál, és a rendőröknek erről fantasztikus sajtóanyaga van.
Megvettem tőlük, egy szabad szemmel is jól látható összegért.
Persze ez sem ment ilyen könnyen, még egy 3 napos börtönbüntetést is meglebegtettek, hátha ráharapok. Nem tettem, inkább bemutattam a jogosítványomat, kétszer is aláírtam, hogy én követtem el e rémtettet, és végül kiegyeztünk abban, hogy a befizetett összeg ellenében kölcsönösen békén hagyjuk egymást. Bár mindeközben sikerült fantasztikus őszi fotókat, meg videókat lőni az öcsém segítségével, ráadásul megérkezett a TV-m, meg a rendelt számítógépes cuccaim, azért összességében mégsem sikerült a fentebbi megpróbáltatásokat ellensúlyozniuk.
Az autóhangszórókkal ugyanis még mindig kínlódtam.
Karácsonyig 3 hét alatt ledolgoztam 4-et, hogy legyen túlórám hazamenni, mert az első évben nincs fizetett szabi. Ez van. Viszont több szempontból is jó volt otthon lenni. Legelsősorban azért, mert az ősz folyamán egy közös barátunkon keresztül megismerkedtem egy fantasztikus (magyar) lánnyal (amúgy se nagyon történt semmi ősszel), így januárban már nem egyedül jöttem vissza Norvégiába.
Többek között ennek tudható be (na meg a lustaságnak), hogy 3 hónapig nem adtam magamról életjelet (értsd: posztot), csak a közvetlen kicsi családomnak - dehát ők meg úgyis terjesztik az infót (akaratom ellenére is), mint a bubópestist. Közben itt (immár kettesben) folytattuk a lakás végső berendezését. El kell ismernem, hogy női segítséggel teljesen más: egyfelől sokkal könnyebb, mert a nők tele vannak ötletekkel, másfelől sokkal nehezebb, mert a nők tele vannak ötletekkel.
Férfitársaim fel tudják oldani a látszólagos ellentmondást.
Végül aztán a tervezett húsvéti hazautunk előtt felkészítettem az autót: nem fogják elhinni, de beszereltem végre a hangszórókat a kocsiba! Persze, aki szorgalmasan olvasott, annak ez se volt meglepetés (a többiek meg most se jutottak el idáig), mint ahogy az se, hogy végül a ~3600 km-t nyári gumin tettük meg, az utóbbi nemtudomhányév leghidegebb és leghavasabb európai tavaszán. Szerencsére a hideg ellenére csak meleg helyzetek voltak, valódi problémánk nem akadt, viszont a visszaúton (két otthon végigpörgött hét után) még megnéztük a Legoland-ot is Dániában.
Megérte!
Így mostmár kettesben tengetjük szörnyű napjainkat Norvégiában - esténként sétálunk, túrázunk, társasjátékozunk, vagy nemes egyszerűséggel sorozatot nézünk. Igen, most lehet sajnálni.
Hogy azért most se maradjanak kép nélkül, ezt a héten lőttem. Még a helyiek számára is szokatlan módon itt még csak most van márciusi idő, pedig holnapután már májust írunk... Ennek a tónak a felszínén még ma is úszott egy egybefüggő jégtakaró.
Ha az előbb nem sikerült sajnálni, akkor talán most...
Ez volt röviden az első évad és persze erre az évre is vannak tervek bőven. Ahogy az lenni szokott, az előző évből is csak a vágott verzió került fel, úgyhogy higgyék el, ennél sokkal több minden történt, csak legfeljebb nem mindenki számára érdekes (néha számomra sem). És ha netán a terveink nem jönnének be, akkor is nagyon sok minden fog történni, ebben biztos vagyok - velem valamiért mindig így szokott lenni.
Ha pedig netalán mégsem, akkor legfeljebb északabbra költözünk úgy 2000 km-el.
Egyszer már bejött.
