Első lépések

Vitorláztak már a főnökük hajóján?

Csütörtök délután egy apró kis kirándulást tettünk munka után, amolyan pihenésképpen. Tudják, a hosszú, fárasztó napi robot után, ami délután 3-kor így véget is ért (a szokásos 4 helyett). A főnöknő imád vitorlázni a férjével együtt, ennek megfelelő a hajójuk is: egy vadonat új 43 láb hosszú francia egyárbocos. Még a vitorlafeszítőt is elektromos motor csörlőzi, ha az ember úgy szeretné. Persze lehet kézzel is, úgyis (minden) izgalmasabb kézzel.

A rosszmájúak kedvéért előre bocsátom, hogy nem felvágásból hívta meg a főnök a kollégákat vitorlázni, hanem mert nincs is jobb program egy napsütötte csütörtök délutánra. Vagy van? Nos, nekem momentán nem volt.

Kint a tengeren szépen elővettek egy vödör (!) főtt rákocskát, kenyeret meg majonézt, majd kíváncsian várták, hogy mennyire borzadok el. Nem volt szerencséjük, nem vagyok a borzadós fajta. Így nekiültünk rákot nyúzni/hámozni/pucolni/páncéltalanítani/vetkőztetni (megfelelő rész aláhúzandó). Ez volt az idegesítő rész. Hüvelykujjnyi rákokat ...-ni (aláhúzott ige behelyettesítendő) nem egyszerű, de cserébe időigényes. Főleg, ha az ember még nem csinált ilyet, és legalább egy kenyérre valót kell összehozni belőle, feltéve, hogy csak a túlélésre játszik, és nem akar jól lakni. Nos, nekik még a génjeikben van, hogy az ételért meg kell harcolni. Én pedig elhatároztam, hogy csakazértis jól lakok.

Mivel kimaradt pár napi poszt, ezért most pótolok, hozzanak maguknak egy kis kávét meg sütit. Nem volt internetem, a cégnél meg mégis pofátlanság lenne blogposztokat írogatni munkaidőben már rögtön az első héten, nem? Na majd a jövő héten.

Az első nap az új helyen olyan volt, mint bárhol egy új munkahelyen – szerződés és különféle dokumentumok aláírása, számítógép megszólaltatása, jelszavak, email cím, ilyesmi. Szokásos, akárcsak otthon, két apróságot leszámítva: egyfelől a munkaszerződést leszámítva minden papír norvégul volt, ami  csak látszatra okoz nehézséget. Valójában csak megkönnyítette a dolgomat, mert nem kellett semmit végigolvasnom (lehet, hogy eladtam a kocsimat meg az Eiffel tornyot a norvégoknak?). Másfelől otthon nem szoktam új munkahelyen az első nap végén fél ötkor hazamenni, és kifeküdni a tengerpartra napozni. Tudom, csak rajtam múlt, nyugodtan csinálhattam volna, de nekem itt jutott eszembe először. Ilyen ostoba vagyok, de ezentúl minden helyen ilyen legyen az első napom. Egyébként ha tiszta az ég, ez a tevékenység elég sokat űzhető nyáron: még csak május van, de már most 10 után megy le a nap. Június végén pedig csak néhány órára tűnik el a horizont alatt, és még akkor sincs sötét. Na persze, meglesz ennek még a böjtje...

Csütörtökön már belevetettem magam az első projektem dokumentációjába. Sajnos nem írhatok róla, mert titkos – mindenkit meg kellene öljek, az meg milyen már; gondolom megértik. Kora délután aztán elszaladtunk megnézni az albérletet – merthogy most két hétig egy nyaralóban lakok. Ez itt ugyanis turistaparadicsom – elsősorban azoknak, akiknél már most sem megy le a nap, és egész nap szikrázva fényeskedik a hómező fölött. Azért ez a nyaraló is elviselhető, a mellékelt látvány nyílik az erkélyről. Ha jobban megnézik, az erdősáv mögött ott a homokos tengerpart. Ha nem nézik meg, akkor is.



Tehát elmentünk albérlet-nézőbe. Nem tetszett, ezért inkább a mellette levő félkész, sötétebb, drágább, hidegebb és rosszabb elrendezésűt választottam. Mentségemre legyen mondva, ez is ugyanolyan tök üres, mint a másik, vagyis semmi nincs benne. A főnököm megdicsért, hogy jó az ízlésem, majd segített megírni norvégul a papírokat. Remélem, ezúttal Grönlandot adtam el (illetve vissza) nekik, nem kell az a dánoknak.

Délután következett a hajóút – sajnos elfelejtettem gépet vinni. Amúgy is adós vagyok képekkel, hogy milyen a környék, de annyira otthon érzem magam, hogy nem akarok turistáskodni. A táj itt lesz holnap is. Azért pénteken elmentem Norvégia legdélebbi pontjára, hogy azért mégiscsak na. Elég komoly a vita, hogy az a legdélebbi pont, ahol álltam, vagy a híddal összekötött szigeten van az ország legdélebbi pontja. Ugye látják a hatalmas dilemmát? Szeretném, ha otthon is már csak hasonlón tudnának vitatkozni a parlamentben.


Azért a hídról csináltam mindkét irányba képeket, csak hogy lehessen engem kollektíve sajnálni. Nem muszáj egyszerre, ezért ne indítsanak fészbúk-megmozdulást. Külön-külön is jól lesz.

Péntek délelőtt a melóban megint doksi olvasgatás volt. Amikor kérdezték, azt mondtam, hogy én már kezdem átlátni a projektet, de szerintem ők meg rajtam látnak át. Én se hinném el ennyi idő után, ezért összeírtam néhány okosnak tűnő kérdést, hogy ne bukjak le nagyon. Vagy legalább ne pofára. Este séta a tengerparton, majd pedig egy kávézó elől ingyen-wifiről próbáltam posztolni az új Samsung Galaxy S2-esemről, amit aznap vágtak hozzám, munkaeszköz gyanánt.

Szégyen, nem szégyen, de nem hajoltam el. Persze a posztolás nem sikerült, majd le kell töltenem hozzá egy plusz app-ot - hiába, az élet mégiscsak kemény itt északon.

Tegnap végül rászántam magam egy nagyobb bevásárlásra (tej, kenyér, cukor, szemeteszsák). Már voltam egyszer boltban a héten, de azt inkább csak az éhhalál ellen, mint következetességből. Most alaposabban szétnéztem, ténferegtem vagy 2 órát egy SPAR méretű üzletben. Mit mondjak, nem kellett volna.

Fel voltam készülve, illetve azt hittem, hogy fel vagyok. De a liter tejért kicsit sokallom a 800 Ft-nak megfelelő helyi valutát. Az árak megdöbbentők, durván háromszorosa az otthoninak. Mármint az élelmiszer. A többi változó; van, ami ugyanannyi, van, ami csak 50-60%-al drágább. Nos, nyaralni ne ide jöjjenek, vagy ha igen, hozzanak 1 havi hideg élelmet. Nekem.
Nem csoda, hogy a norvégok viszont állandóan nyaralnak, és nem azért, mert itt nagyon hideg van, ugyanis nincs. Hanem amit buknak a repjegyen, visszajön a kaján. Nyilván ilyen peremfeltételek mellett én is Madagaszkárra járnék (fogok járni) enni.

Persze tegnap is muszáj volt üldögélni egy-két órát a parton, még szeles időben is. Tudom, hogy erről már volt kép, de Pesten olyan ritkán jut le az ember a tengerpartra. Hja, a sok meló, ugye.

A mai nap a tanulás, pakolás, pihenés és a krónikus internethiány enyhítésének jegyében telt - intéztem netet sok-sok aranypengőért. Itt még a rádióhullám is csak jó pénzért szennyezi a levegőt. A jövő hét viszont esemény- (és internet)dúsabb lesz: be kell rendeznem legalább alapszinten egy teljesen üres lakást. A tapasztalt, és nem kevésbé segítőkész spanyolviasz-feltalálók kedvéért megjegyzem, hogy az IKEA svéd cég, bár elismerem itt is van áruházuk. Ettől függetlenül az B-terv, egyelőre. Egyébként is, bárki bármit mond ágyakról, szekrényekről meg íróasztalokról, szerintem a legfontosabb (és ezért elsőként beszerzendő) bútor a hűtőszekrény és a mikró. Aki szerint nem, az még nem járt legénylakásban. Aki járt, az vagy gyorsan el is menekült onnan, vagy abban él, és tudja, mire gondolok. (A szexre, de hogy jön ez ide???)

A héten viszonylag hamar elkönyvelhettem hiányos kulturális tudásom első áldozatát: az otthonról hozott fél tucat százas papír zsebkendőt. Itt ugyanis ilyet használni meglehetős illetlenség, jól nevelt (norvég) ember nem fújja ki az orrát. Nem csak papír zsebkendőbe nem, semmibe. Helyette inkább jól felszívja, akkor is, ha náthás.

Hogy mit csinál vele utána, azt még nem tudom, de félek, ha be akarok illeszkedni, hamarosan ki fog derülni.