Jártak már bíróságon?
Aki igen, annak őszinte részvétem, aki pedig netán ebből él - nos annak talán nem lesz meglepő a következő történet. A többieknek viszont legalább tanulságos. Nekem először megdöbbentő volt, talán kicsit kiábrándító is. Végül aztán csak megerősített abban a hitemben hogy az emberi természet mindenhol egyforma, még ha kulturálisan teljesen különböznek is egymástól a népek.
Hja, és a jog is.
A dolog nem velem esett meg. Én személy szerint nem nagyon hiszek az igazságszolgáltatás modern formájában, legalábbis ami a polgári peres ügyeket illeti. Ez valószínűleg azért van, mert otthon sosem hallottam olyan történetet, amikor polgári ügyben egy bíróság gyorsan, precízen hozott volna igazságos és morálisan helyes ítéletet. Arról nem is beszélve, amit a filmekben lát, vagy a hírekben olvas az ember: hosszas pereskedés után egy jogi kiskapu miatt megdöbbentő ítéletek születnek. Éppen ezért én amíg csak lehet elkerülném a bíróságokat: csak felesleges időpocsékolásnak tartom őket, ami éveket vehet el az ember életéből, hogy aztán az esetek többségében csak az ügyvédek járjanak jól.
Ez persze csak az én magánvéleményem. És a vélemény - mint tudjuk - olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másiké.
Egy történet persze más. Egy történetből lehet tanulságot levonni. Egy történet szélesítheti a látóterünket, megtudhatunk Dolgokat, Amik Másokkal Történnek, izgulhatunk, szörnyűlködhetünk, hitetlenkedhetünk és legvégül azzal a megnyugtató gondolattal mehetünk el aludni, hogy ezek a Dolgok nem velünk történtek meg.
Tudják, a valóságshow régies formája.
Amit itt leírok, az (szinte) elsőkézből származik. Nem tévedhetetlen, de legalább megbízható. Talán elfogult, helyenként foghíjas, nem ad mindenre magyarázatot, dehát én is hozott anyagból dolgozok...
Az egyik kollégám egyik fia, aki nemrég fejezte be az egyetemet (és kezdett dolgozni) egy albérletbe költözött, hogy ne kelljen több száz km-ről bejárnia.
Beláthatjuk, az valóban nem kellemes.
Itt meglehetősen gyakori, hogy ha valaki egyedül, vagy csak kettecskén él egy nagy házban, akkor abból egy részt lecsippent és kiad.
Előbbinek több oka is lehet: kirepültek a gyerekek, meghaltak a nagyszülők, a három generáció együttéléséből hirtelen egy vagy kettő marad. Azonban a ház nem erre van tervezve.
Utóbbinak így már kevesebb oka lesz: ha a ház egy részét lecsippentjük (vagy a többgenerációs megoldás miatt már eleve le van), azt ki lehet adni jó pénzért, és így azt még takarítani sem kell.
Na igen, ki akarna fölöslegesen takarítani, nem igaz?
Nos, ilyen helyre költözött az illető, ahol a házinéni egy középkorú egyedülálló nő volt (nem tudom, eredendően-e, vagy így alakult). Történt egyszer (ha jól értettem, pár év után), hogy a hölgy valamilyen hirtelen felindulásból hirtelen bejelentette, hogy majdnem megduplázza a lakbért. Sajnos ez a rész sem tiszta, de úgy értettem, hogy részben visszamenőleg is gondolta a dolgot. A srác persze több okból sem vette komolyan: először is ez törvénybe ütköző, másfelől több évnyi bérlői viszony után a dolog érthetetlen volt. Ebben persze nem tudtak megállapodni, így elkezdődött a felmondási idő. Csakhogy a hölgy már arra is dupla lakbért követelt.
Talán feltűnt, hogy azt írtam, hogy a dolog törvénybe ütköző. És nem csak a visszamenőleg része (bár hallottam olyan helyekről a világban, ahol ez mostanság divat). A norvég törvény szerint ugyanis nem lehet hirtelen egyoldalúan duplájára emelni a lakbért, egyoldalúan csak a környéken tapasztalható átlagos emelkedés mértékével emelhető a lakbér.
A dolog bíróságra jutott, mivel a srác indokolatlannak gondolta a dolgot - a törvénytelen mellett. A stavangeri bíróság volt az illetékes az ügyben, akik az országban egyedülálló módon nem ajánlva SK kézbesítik a bírósági leveleket. A hölgy - ismét csak teljesen törvénytelenül - ezt kihasználva ellopkodta a közös levélládából a bírósági leveleket, hiszen ő napközben otthon volt, míg a srác dolgozott.
A srác ezt megsejtette, és kérte a bíróságot, hogy a szülei címére küldjék a leveleket, de a kérelem elveszett valahol a bürokrácia útvesztőjében. Mivel a leveleket nem kapta meg, ezért nem tudott a tárgyalások időpontjáról sem, így - mivel egyszer sem jelent meg - ellene hoztak ítéletet.
Persze a dolgot megfellebbezte, de a kérelmet elutasították - gondolom senki nem akart igazán egy egyedülálló nő ellen ítéletet hozni, amikor elsőfokon már pert nyert. Amikor az egyedülálló bírósági gyakorlatra rákérdezett, hogy miért nem ajánlva küldik a hivatalos leveleket, a bíróság egy joghézagra hivatkozott.
A történetnek van egy érdekes mellékszála is. Norvégiában a kiadott lakásba a tulaj nem mehet be a bérlő tudta, jelenléte és/vagy engedélye nélkül, a személyiségi jogok védelme miatt. Azonban a srác sejtette, hogy a hölgy ezt sem tartja tiszteletben, így mozgásérzékelőt kötött a webkamerájához, és meglepően sok felvételt készített arról, ahogy a főbérlője a távollétében a lakrészében kutakodik. Valószínűleg így (is) eltűnhetett pár, még bontatlan bírósági levél. Bár ezt is indoklásként csatolta a fellebbezéshez, ám azt mégis elutasították.
Az apuka szerint megint csak a fenti okok miatt: egyedülálló nőt nem akartak kiakasztani száradni...
Nem, nincs happy end. A srác kilépett a munkahelyéről, eladta mindenét, hogy a jogerős követelés ne legyen behajtható. Most várja, hogy a behajthatóság pár év alatt elévüljön. Így gyakorlatilag fejest ugrott a szociális hálóba.
Ami itt azonnal meg is tartja az embert.
Egyébként nem hatalmas összegről van szó, talán 1-1.5 millió forintnak megfelelő helyi buznyákról, az ügyvédi díjakat is beleszámítva. Azonban a srác elvi dolognak titulálta dolgot és megmakacsolta magát.
A történet több okból is érdekes. Egyfelől itt is vannak zakkant emberek. Jó, ebben még nincs semmi érdekes, vagy meglepő. Másfelől az országban egyedülálló bírósági gyakorlat, hogy nem ajánlottan küldik a levelet. Harmadrészt a fellebbezés elutasítása az, ami pikáns fordulatot ad az ügynek.
Persze, az elbeszélés elfogult, hiszen mégis a fiú apja mesélte nekem is. Azonban én nem úgy ismerem a kollégát, aki szeret (vagy hogy egyáltalán tud) lódítani. Ilyen emberrel egyébként még nem nagyon találkoztam itt, meglehetősen őszinte népek ezek. Ezért is volt számomra elsőre megdöbbentő a dolog.
Aztán pár nap alatt rájöttem, hogy a jogrendszer valószínűleg a világon sehol nem azért van, hogy morálisan tegyen igazságot, hanem inkább egy többé-kevésbé működő szabályrendszer, ami egyfajta alapot ad a kultúrát alakító lokális moralitásnak.
Tehát szerintem a jog addig jó, amíg az emberek betartják a törvényeket, azon túl eléggé ingoványos.
Ha mindez otthon történik meg, egy szemernyit se lepődtem volna meg már elsőre sem. Ahogy én látom, szinte semmi tisztelet nincs a törvény felé, hiszen a megszegése még önmagában semmi következménnyel nem jár. A lebukás is csak annyit jelent, hogy akár évekig tartó pereskedésnek néz elébe az ember. Innen nézve persze a norvég történet sem meglepő: egy enyhén (?) zakkant nő és egy rendkívül konok fiatal srác a nézeteltérését a bíróságon akarja megoldani. A pozitív oldal, hogy nem tartott évekig a tárgyalás, a negatív, hogy morálisan helytelen ítélet született.
De ez valószínűleg mindenütt így lenne, úgyhogy ez valószínűleg nem teszi sem jobbá, sem rosszabbá ezt a helyet.
De engem megerősít abban, hogy ha egy ügy a bíróság elé jut, ott mindenki csak veszíthet.
Ajánlom mindenki figyelmébe az alul található hozzászólás részt...
Csak mondom.
