(Télen) Autózni jó - 3. rész

Azt hitték, a mútkori eseményekkel véget ért az autós sztori, igaz?

Semmi baj. Én is.

Azt még említettem, hogy fakabáték nagyon elkapták a (számomra nem túl előnyös) pillanatot, amit megörökítettek, és egy "jelzésértékű" összegért hajlandóak eladni a fotót. Valójában azt hittem, azzal a levéllel, amiben ezt örömmel közölték, le is zárul a dolog. Na jó, azért egy csekkre még számítottam...

Persze valami nem hagyott nyugodni, bár meg nem tudtam volna mondani mi az. Éppen ezért megmutattam a levelet egy natív norvégnak, hátha mást is lát benne, mert én fantáziát nem sokat. Szerencse, ugyanis a rendőrség két dolgot közölt még, ami nekem nem jött le elsőre:

1. A válaszborítékot azért mellékelték, hogy mindenképp válaszoljak, hogy igen, tudomásul veszem a dolgot. Én azt hittem, gyújtós, de szerencsére addigra már rég be kellett gyújtani, így megvolt még.

2. A rendszerükben nyoma sincs annak, hogy rendelkeznék norvég jogosítvánnyal. A magam részéről én lettem volna a legjobban meglepődve, ha kiderül, hogy igen. Viszont ez azt is jelenti, hogy - mivel az autó az én nevemen van (megjegyzem, mostmár) - ha én vezettem, az sajnos polgárjogi ügy, mert itt sem különösebben szeretik, ha jogosítvány nélkül vezetik az autókat.

Gondoltam, lehet ezt még cifrázni, de nem kéne. Ezért nemes egyszerűséggel besétáltam a 3 percre lévő rendőrörsre hogy tisztázzuk a dolgokat. Gondoltam én.
Persze a hölgy nem beszélt angolul, ezért megpróbáltuk az ő nyelvén. Viszonylag gyorsan és egyszerűen ment a dolog: megmutattam neki a levelet, mire mondta, hogy igen, ezt vissza kéne küldeni aláírva, ezért a válaszboríték. Mondtam, hogy figyelmesebben olvassa el, mert a jogsi körüli dolgokat is jó lenne tisztázni, a norvég jogrendszerrel való közelebbi megismerkedés elkerülése végett.
Mondanom sem kell, hogy norvégul kicsit egyszerűbben fogalmaztam.

Végül felismerte a problémámat, mondta, hogy így semmi probléma nem lesz, elkérte a jogsimat, lefénymásolta, lepecsételte és aláírta, amíg én kitöltöttem a válaszűrlapot. Beborítékoltam, és elsétáltam vele a 2 percre levő postára. Kisebb megdöbbenésemre a postás hölgy rámutatott a válaszboríték jobb felső sarkára, és kérte, hogy ne tartsam fel a sort. Mondtam, hogy nem is azért jöttem, hanem bélyeg kéne. Ja, meg a levelet is föladnám... Erre kedvesen elmagyarázta (persze ő is norvégul), hogy ha figyelmesen elolvasom a szöveget a jobb felső sarokban, akkor rá fogok jönni, hogy erre nem kell bélyeg; csak dobjam be a gyűjtőládába. Tényleg az volt odaírva... Igazából eszembe se jutott előtte elolvasni - gondoltam, biztos az van odaírva, hogy "csak 500 Ft-os bélyeggel postázható", vagy hogy "hivatalos irat", vagy egyszerűen csak "bélyeg helye", a gyengébbek kedvéért.
Az volt ráírva, hogy a postaköltség a címzetté. A gyengébbek kedvéért.

Akkor mostmár tényleg csak a csekket kell befizetni - gondoltam én. Kb. 1 hétre rá kaptam a következő levelet a rendőrségtől űrlappal két példányban, válaszborítékkal. Rutinosan már meg sem próbáltam magam dekódolni. A következők derültek ki:

1. Ahhoz, hogy a szabálysértést rám róhassák ki, el kell ismernem írásban (ezért a válaszboríték), hogy én vezettem az autót, vagy tanúkkal kell igazolnom bíróság előtt, hogy nem történt szabálysértés. El nem tudom képzelni, mit érhet egy tanú szava egy fénykép ellenében, amin kedvesen mosolygok... de mindegy is. Elismertem.

2. Amennyiben elismerem, hogy én vagyok a felelős a szabálysértésért, választhatok, hogy kifizetem a bírságot, vagy egy később megállapítandó időpontban 3 napra börtönbe vonulok. Ja, önként.

Őszintén szólva a dolog elgondolkodtatott. Nem azért, mert megspórolom a bírságot, hanem mert ennél kisebb kockázattal sosem tudnám kipróbálni a börtönt. Végül az győzött meg, hogy a norvég börtönökben embertelenek a körülmények.
Úgyhogy inkább fizetek.

Egyébként a csekket még mindig nem kaptam meg. De nekem nem sürgős, ha nekik sem.

A múltkor említettem, hogy elsején leesett az első hó. Mivel az elmúlt két hétben végig -15 fok körül volt a hőmérséklet, a hó meg is maradt szépen. Péntek éjjel jött még rá egy kiadós hóvihar, ami nagyon szép látványra. De elég munkás, amikor autót kell kiásni.

Végül 1.5 óra hólapátolás után az aláfagyott jégen oldalirányban szabályszerűen lecsúsztam a majd' másfél tonnás autóval, centikre elhibázva a bal oldali betontömböt, és fél méterrel a másik autót...
Kuss! Én így állok ki.

Ezek után a szánkózás többé nem fog élvezetet okozni, úgyhogy inkább csak csináltam pár képet a városban, levezetésképpen. Úgyis beígértem a múltkor.

 

 

Azon gondolkodtam, hogy legközelebb sítalpakat szerelek a kerekekre, mert nagyon megtetszett a lejtőn oldalirányba (tehetetlenül) autózás. Vagy lánctalpat, az láthatóan jól működik.

De az is lehet, hogy csak beszerelem végre a hangszórókat.

Autózni jó - 2. rész

Jártak már télen Norvégiában?

Nekem nem ez az első eset, de meg kell valljam, azért még meg tud lepni. Először is azzal, hogy óramű pontosságú: az éjjel (dec. 1-én) esett le az első hó, ami valójában igazi felüdülés a sok eső után. Főleg nekem, mert én külön szeretem a telet; most nagyon szép fehér minden, de csakazértsem mutatom meg. Majd ha lesz elég képem róla.

A másik meglepetést maguk a norvégok szolgáltatták. Nem, nem azzal, hogy nem takarítják az utakat (és van annyi eszük, hogy nem is sózzák), ezt már régen tudtam és tapasztaltam. Nem véletlen van az én autómon is szöges gumi... Amiből egyébként tegnap nagyon előrelátóan kivettem az átmeneti kabátomat.
Mármint az autóból, nem a szöges gumiból.

A héten ugyan volt már -3..-4 fok, de az ugye önmagában még nem ok a kabátra. Ellenben egy hóesés metsző széllel - szóval jól tettem, hogy kivettem a kocsiból, még ha nem is sejtettem a dolgot tegnap este. Azonban úgy tűnik még tréningeznem kell, mert a norvégokat nem egyszerű utolérni...

Igaz, rajta is van kabát.

Viszont most nem a télről fogok írni, akármennyire is ma köszöntött be. Elvileg a dolog egészen márciusig eltart, úgyhogy lesz még rá időm. Viszont még most szólok, hogy csak 1 heti hideg élelemmel felszerelve vágjanak neki a posztnak: hosszú, és unalmas.
Nos, de legalább hosszú.
Mármint a poszt.

Tehát ott tartottunk, hogy egy szép keddi napon este már rendszám volt az autómon. Nem véletlen volt sürgős a dolog - utálok másokat megkérni, hogy segítsenek, akár csak azzal is, hogy munkába hordanak. Nem vagyok óvodás.
Különben is, már oda sem hordtak, oda is egyedül jártam.

Na jó, volt egy másik okom is a sietségre a rendszámmal: előtte nap (hétfőn) vettem egy last-minute jegyet csütörtökre Oslo-ból haza - sajnos nyomós okom volt hirtelen hazaugrani. Viszont Oslo alsó hangon is 300 km, amit gyalog már teljesítménytúrának szoktak hívni. Nálam egyébként is minden ilyen út extrém sport, még autóval is. Na nem azért, mert 300 km olyan nagy táv, csak én azt csinálok belőle.
Nem nagy távot, hanem extrém sportot.

Szóval kedd este még a rendszámot szereltem a helyére, csütörtök este pedig már a Rygge-i reptéren zártam be az autót. Hogy otthon mi történt? Nos, az egy másik történet, talán egyszer arra is sort kerítek. Kedd este 8 körül szálltam le ismét Osloban, hogy a reptéri parkolóban hajtóvadászatot indítsak az autóm után. Gondoltam a legegyszerűbb a rendszámtábla alapján megtalaláni - az enyémeimet már akkor is megismerném, ha ki lennének takarva a betűk.
Meg a számok is.

Az első hibát ott követtem el, hogy amikor megtaláltam az autót, elpepecseltem az időt mindenféle készülődéssel. A másodikat ott, hogy nem néztem meg a komp menetrendet, különben nem követtem volna el az elsőt. Így Moss-ban pont lekéstem a 21.15-ös kompot, és csak 22.00-kor ment a következő. A GPS szerint így már csak 2.30 körül volt esélyem hazaérni - rááadásul egyébként is szörnyen hosszú (bár szerencsére nem szörnyű) napom volt. Ha akkor tudtam volna, mekkorát téved a GPS!

A kompról legurulva jó tempóban megindultam hazafelé. Éjfélt ütött volna az óra, ha divat lenne itt az ilyesmi. Így csak csöndben lopakodott az idő éjfél felé, amikor éreztem, hogy szintén csöndben le akar csukódni a szemem. Ennek a fele se tréfa, reggel dolgoznom kell, aminek előfeltétele, hogy nagyjából egy darabban érek be. Bár legutóbb ugye kiderült, hogy ezt tágabban is lehet értelmezni... Azért inkább nem kockáztattam és félreálltam az egyik csendes parkolóba - ismertem már, az egyik hasonló Rygge-i utamon hasonló volt a helyzet.
Eddig.

Hátramásztam, és negyed 1 körül lekapcsoltam a lámpát.
Majd az utastér világítást is.

1 órakor arra ébredtem, hogy ébren vagyok. Nem nagyon, de annyira igen, hogy folytassam az utat. Itt már nem számolom, hányadik hibát követtem el, de teljesen felesleges volt elindulnom, mert 2 körül megint éreztem, hogy baj lesz. Lett is, bár akkor még azt hittem, az elalvás okozza a gondot. Mint később kiderült, a felébredés legalább ennyire veszélyes tud lenni.

Megint kerestem egy csendes parkolót - ez jóval nagyobb volt, mint az előző, és állt már bent 3 kamion meg 2 személyautó. Utóbbiakat csak otthagyták, nem ült bennük senki. Nem tudtam, a teheratuó sofőrök mikor akarnak indulni (igaz, azt sem, hogy én mikor), de inkább elmentem a parkoló végébe, közvetlen az erdő mellé - ne halljam ha véletlen 1 óra múlva levegőt kell termelni az egyiknek. Illetve én se ébresszek senkit, ha 2 óra alvás után tovább tudok menni. Megálltam hát a parkoló végében, leállítottam a motort, betettem a váltót egyesbe, ahogy szoktam, és le-lecsukódó szempillákkal másztam hátra aludni. Kicsivel múlt hajnali 2 óra.

Négykor ébredtem fel arra, hogy kezd komolyan kihűlni az autó. Na igen, odakint 3-4 fok lehetett és szemerkélt az eső. Szokás szerint. Gondoltam előremászok és beindítom az autót, hogy először a motor melegedjen át, aztán én. Még félálomban így is tettem - sebváltó ki üresbe, kuplung kinyom, kulcsot elfordít, motort beindít. A szememet a vízhőmérsékleten nyugtattam - pont az látszott az egyelőre csak résnyire nyitott szemhéjam között. Ráadásul nem hasalt el a mutató, tehát még nem hűlt ki teljesen a motor, hamar meleg lesz.
Nos, ebben nem is tévedtem, tényleg hamar melegem lett.

Éppen csak beindult a motor, én még félálomban meredek a vízhőmérsékletre, amikor azt veszem észre, hogy már vagy 4 km/h-val vágtatok előre. Nyomtan én félálomban minden pedált, amit értem, de ekkor persze már késő volt, és mintegy lassított felvételen belegurultam a parkoló és az erdő közötti mintegy fél méter mély árokba. Mint kiderült, egy nagyon minimális lejtőn álltam meg (annyira, hogy később megvizsgálva sem igazán látszott), és persze nem húztam kéziféket, amikor beindítottam a motort. A nagyobb (és sokadik) hiba, hogy akkor sem, amikor leállítottam hajnali 2 körül - dehát sötétben, álmosan nem látszott, hogy icipicit lejt a parkoló.

A jó hír, hogy igy nagyon hamar felébredtem, a rossz, hogy nem tudtam kijönni az árokból. Egyfelől az autó hasa éppen leért egy kicsit, másfelől csupa sár volt az árok. Hiába töltötem a következő fél órát azzal, hogy valami szilárdat tegyek a kerék mögé, a vizes fa (amit esőben talál az ember egy erdőben) csak egy hajszállal jobb a vizes lehullott levelekkel takart sárnál. Nos, ennél sokkal erősebb hajszál kellett volna.

Némi próbálkozás után fél 5-kor a következőképpen összegeztem a helyzetemet.
Negatívumok:
- hajnali fél 5 van
- a GPS szerint ha most elindulnék (ő nem tudta, hogy most nincs kedvem), akkor érnék fél 7 felé haza
- a mai napon nemcsak dolgoznom kell még, hanem túlóráznom is az ellógott napok miatt
- összesen kb. 4 órát aludtam, eddig 3 részletben (még a repülőn is sikerült egy kicsit)
- a ~25 fokkal megdőlt autómban ülök Mandal-tól 150 km-re, aminek az eleje egy árokban van a parkoló egy félreeső részén. Nem, nem Mandal eleje, hanem az autómé.
- elásta magát a sárban a jobb első kerék, tehát magamtól sosem fogok innen kijönni

Pozitívumok:
- feltöltött a telefonom az autós töltőről, tehát nyugodtan játszhatok rajta

Tudják én megpróbálom mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, úgyhogy fél 6-ig rizikóztam a telefonomon a reptérről félúton az árokba csúszott kocsiban ülve, sötétben, esőben, egyáltalán nem aggódva a dolgok miatt. Ahol 3 kamion áll a parkolóban (egy svéd, egy lengyel és egy bulgár), ott semmi sem örök. Többek között az árokban rekedt autók sem. Egyébként is, előtte héten robogóval döntöttem (és rekordot is) - olyan lassan még soha nem estem el. Most már egy autós rekordom is van: ilyen lassan még soha nem csúsztam árokba. Igaz, máshogy se, de érdemes egyből rekorddal kezdeni, nem?

Fél 6 előtt 5 perccel beállt egy kombi a parkolóba. Már mentem is segítséget kérni. Nem volt kedvem norvégul magyarázkodni, de szerencsére beszélt a csávó angolul. Mondta, hogy csak 5 perce van, mert jön a busz, és ő azzal menne tovább, de addig megpróbál segíteni. Elkezdtünk kapkodni; szerencsére a vontatókötelet előkészítettem, de a kocsija hátulján nem találtam a vontató hurkot. Végül a vonóhorgára akasztottam a kötél másik felét, de szinte meg se várta, hogy beüljek a kocsiba, már próbált is húzni kifelé. Beugrottam, gyorsan indítóztam, rükverc és én is nyomtam neki.
Meg se moccant.

Miután az ő autója az aszfaltozott parkolóban is elkapart, mindketten beláttuk fél perc alatt, hogy ez nem fog menni. Ő sajnálkozott, én meg elküldtem... a buszhoz. Nem kell, hogy miattam lekésse. Visszaállt a kocsival, és 2 perc múlva már a buszon ült - szerintem este jót röhögtek a sztorin a haverokkal.
Vagy már napközben a munkahelyen.

Semmi gond, volt B-terv, úgyhogy visszaültem az árokba. Mármint az autóba, csak ugye az eleje az árokban... Akkor kapcsoltam, hogy a nagy sietségben most meg behúzva felejtettem a kéziféket - még akkor húztam be, amikor fél 5-kor feladtam a dolgot, nehogy még jobban belecsússzak az árokba. Nem csoda, hogy nem tudott kihúzni, bár szerintem egyébként se tudott volna. Ez persze már sosem fog kiderülni.

Nem voltam hajlandó ezen se idegesíteni magamat, mert semmi okom nem volt rá: még fullon volt a telefonom, nyugodtan játszhatok. Küldtem is haza egy emailt - megígértem, hogy életjelet adok, amint hazaérek. Persze nem azt írtam, hogy egy árokban ülök - minek aggódjanak, amikor én se teszem? Annyit írtam, hogy kétszer megaludtam, azért írok csak most, de nincs semmi baj. Ez igaz, tényleg nem volt: a helyzet inkább volt kellemetlen gond, mint bármiféle baj.
Aztán rizikóztam tovább.

Fél 7 felé felébredt a bulgár sofőr. Odasétáltam, nyitja az ajtót, ráköszönök. Ezután gyorsan megkérdeztem angolul, németül, franciául, norvégul, magyarul, majd végső kétségbeesésemben svédül, hogy esetleg azon beszél-e. Szerencsére azon se, mert svédül én is rohadt nagy bajban lettem volna - gyakorlatilag csak annyit tudok kérdezni, hogy "beszélsz svédül"? Ja, meg tudok válaszolni, hogy "nem". Végül egyezményes nemzetközi jelzéssel elmagyaráztam neki a helyzetet: megmutattam az árokba csúszott autót. Levágta a helyzetet, indított, levegőt termelt, még a pótkocsit is leakasztotta - igazán nagyon rendes volt, ezúton is kívánok neki minden jót. 15 perccel később már a kocsim mögött állt a géppel, és másodikra ki is rántott a gödörből. Teljesen simán ment a dolog, ahogy az várható volt - ezért kár lett volna idegeskedni. Hálálkodtam egy kört, ő meg visszaakasztotta a pótkocsit. Vagyis mindenki tette a dolgát.

Amint az látszik, az elásás a próbálkozás közben hibátlanul ment - remek keréknyomnyi gödröt csináltam (az árokba), és a kocsi is tiszta sár lett. Szerencsére mindössze egyetlen baja lett az autónak: a gázbovden a sártól eléggé ragadt, de útközben sokat játszottam a gázzal és ettől elmúlt.
Mármint a hiba.

9 előtt értem haza végül, de úgy döntöttem, inkább a boltba megyek, nem dolgozni. Megreggeliztem, és negyed 10-kor már otthon heveredtem le a kanapére aludni - inkább bemegyek délben, és bent leszek késő estig, mert így nem sok hasznomat veszik. Persze nem így lett.
Nem azért, mert sok hasznomat vették, hanem mert nem tudtam délig aludni.

10-kor hívtak egy cégtől, hogy akkor hogy is áll a folyamat, amit elindítottam; mik a legújabb fejlemények. Újabb 3/4 óra alvás után hirtelen nem tudtam, hogy melyik bolygón vagyok, de azt már megtanultam a hollywood-i filmekből, hogy ez nem baj, mert az univerzumban mindenki angolul beszél. Valamit nagyon gyorsan elmagyaráztam neki, saját legnagyobb meglepetésemre. Persze ha megnyúznak se tudnám most megmondani, hogy mit, de ő láthatóan (hallhatóan) elfogadta. Végül feladva a lehetőséget, hogy meló előtt egy rendesebbet alhatok, inkább bementem dolgozni.

A hosszú szerdai nap után jött a melepetés-péntek. Pedig már fogalmazgattam magamban, hogy lehet extrém sportot csinálni egy sima 300 km-es útból, éjjel, esőben. Node, péntek délben az adminisztrátor asszisztens a kezembe nyomott egy levelet, amit a rendőrség küldött.
Nekem.

Ha megint (még mindig?!) valami baj van a kocsival... rosszat sejtve bontottam fel. Szerencsére nem a kocsival volt a baj, hanem velem. Persze nézőpont kérdése, nekik nem bajuk volt velem, sőt, nagyon is megtetszettem fakabátéknak. Olyannyira, hogy még fotót is csináltak rólam. Igaz, elég drágán; egy fényképésznél valószínűleg több, mint 100 igazolványkép kijött volna belőle; tehát szabad szemmel is jól látható összegről beszélünk. De végülis meg kell hagyni, elkapták azt a pillanatot, amikor önfeledten száguldozok 72-vel egy 60-as táblánál... ez mindenképpen jutalmat érdemel. Persze még az ominózus éjszakán, még az első alvás előtt. Emlékeznek még? "A kompról legurulva jó tempóban megindultam hazafelé." Újabb rekord: ekkora összegre még életemben nem büntettek meg.
Úgy döntöttem, egy időre felhagyok a rekordok döntögetésével.

Ehhez képest az, hogy a múlt hétvégén ismét szétszedve az ajtót be akartam végre szerelni a hangszóróimat, és nem sikerült... nos, ez már tényleg csak hab a tortán, pont az I-n, és mellesleg szar a palacsintában. Az adapter, amire 1 hónapot vártam, nem hangszóró-kiemelő adapter, hanem 6.5-ről 7.5 colos hangszóróra átalakító...

Most komolyan. Autózni jó, nem?