Az se (olyan nagy) baj, ha nem alkoholos (mármint az ital), ez a poszt olyan hosszú, hogy itt már a túlélés lesz a tét. Ha nem én írtam volna, el se olvasnám, csak esetleg egy hideg téli estén a kandalló előtt. Persze ha lenne kandallóm, biztos nem blogposztot olvasgatnék előtte hideg téli estéken, de szerencsére nincs. Mármint kandallóm. Blogom az van. Így viszont csak ajánlani tudom.
Mármint a kandallót.
Amint azt a múltkor megírtam, a magyar kocsimat csak 3 hónapig használhatom Norvégiában, ezért is keresgéltem a norvég használtautó piacon. Nos, ma eljött az ideje, hogy hazavigyem a Volvo-t, megnézessem a műtött szemem és ha már arra járok, meglátogassam kicsi családomat. Na meg persze elintézzek még egy rakás dolgot, amit lusta voltam azelőtt, mielőtt kimentem.
Ahogy a hűvös reggeli szélben a kompról néztem Norvégia hajnali ködbe vesző, és lassan távolodó partjait, összeszorult a szívem. Aztán amikor arra gondoltam, hogy cserébe viszont hazamegyek a 35 fokba, akkor ráadásként még a kedvem is elromlott. Már alig várom. De tényleg. Alig-alig.
Most Magdeburgban húzom meg magam éjszakára, hogy holnapra már csak 800 km maradjon. Hazafelé az út veszélyes, de rövidebb, mint kifelé. És egyébként is szélesebb, mint zöld. A sztori amúgy ugyanaz, mint kifelé, csak rövidebb volt a mai autobahn adag, és nem találtam vicces rendszámtáblákat. Pedig kerestem veszettül, azzal is telik az idő alapon.
A hotel elég minimál (és tuti meg van fotosoppolva az első kép - ilyen zöld nem létezik!), de nekem csak egy vetett ágy kellett egyetlen éjszakára 28 euróért. Az, hogy ezért még egy forró zuhanyt (igaz a zuhanyzók közösek az egész szintnek, de annak korrekt), sőt még reggelit is kapok, az én értelmezésemben mind bónusz. Na persze a reggelit majd meglátjuk holnap, hogy tényleg jutalom, vagy inkább büntetés lesz.
Ugyan a szállást már vagy 1 hónapja lefoglaltam, de itt helyben nem sikerült elsőre a foglalás nyomára akadni, úgyhogy elcsevegtem a recepcióssal, hogy azért ez így nem jó, keresgéljen még. Miután mégis meglett a foglalás, onnantól kicsit kötetlenebb lett a társalgás. Olyannyira, hogy még a német nyelvtudásomat is megdícsérte, mire konkrétan körberöhögtem. Ha itt lett volna a német tanárnőm, ő biztosan sírva fakad azon, hogy itt már az én német nyelvtudásomat is értékelik.
Összességében motorikusan rendben levőnek tűnik, gondosan vezetett szervízkönyve van, amit itt még el is hiszek. Akad rajta elég sok apró javítanivaló, de legalább lesz programom a hétvégékre. Egy szó mint száz, nem olyan jó, mint a Volvo-m, de legalább az ülése is kényelmetlenebb. Komolyan könnyekben fogok kitörni, amikor otthon hagyom a megegyező futásteljesítményű V40-esemet.
Autót vásárolni Norvégiában végtelenül egyszerű. Az ember azt hinné, otthon is, de ez nem teljesen igaz. Elmondom, hogy zajlott a norvég eset, aztán döntsék el. Kinéztem a neten, felhívtam a kereskedőt és megegyeztünk egy időpontban. Elautóztam megnézni (majdnem Stavanger-ben volt, ami úgy 200 km), ami eddig teljesen ugyanúgy zajlott, mint egy átlagos használtautó vásárlás otthon. De innentől.
A kereskedő hideg motorral várt, ahogy azt kell, pedig elfelejtettem kérni. Megmutatta az összes hibáját, amiről tudomása volt, majd beindítottuk - a 2000-es Passat kombi valami hihetetlenül csöndes, de én ezt azelőtt nem tudtam. Ezután felajánlotta, hogy nyugodtan vigyem el egy próbakörre, ő addig megír egy-két email-t az irodában. Kétszer kérdeztem meg, hogy ez alatt mindketten azt értjük-e, hogy egyedül vigyem el a próbakörre. Csak mosolygott amíg én a leesett államat keresgéltem.
Mivel nagyon szorított az idő (1 hetem volt autót venni), és nem találtam igazán komoly hibát a kocsin, úgy döntöttem, megveszem. Megegyeztünk az árban - sikerült alkudnom egy kicsit - majd megpróbáltam pénzt felvenni a DNB automatájából, de az nem volt hajlandó ennyit kiadni. Úgyhogy a telefonomról elindítottam egy utalást, aláírtunk két papírt, lefénymásoltuk, és kész! Egy norvég autó boldog tulajdonosa lettem. Nem viccelek, ennyi. Az átírást ugyanis Norvégiában általában az eladó intézi, az adója pedig csak az autó életkorától függő sávos költség, ami benne szokott lenni a vételárban, így azt is az eladó fizeti be. Tehát ezen kívül nekem semmit nem kellett tennem. Megjegyzem, az ő dolga sem nehéz: az egyik dokumentumot levélben elküldi a hatóságnak, átutalja az adót és ennyi. Semmi kötelező hercehurca az okmányirodában (kétlem hogy itt egyáltalán lenne ilyen...), meg az egyéb körök (eredetiség vizsga, stb.). Állam bácsi megkapja az átírási adót (amit otthon is, csak mindenféle más jogcímen szedik be), a rendőrség pár napon belül majd átkönyveli az én nevemre, én meg hazaviszem. Mindenki a létező legegyszerűbb módon megkapja, amire szüksége van. Nem így kéne egy normális adásvételnek mindenhol zajlania? Nem kell válaszolni, van egy sejtésem.
Mivel egy seggel két lovat (értsd: autót) megülni csak Bugacon tudnak, én meg kecskeméti vagyok, ezért azt az apróbb logisztikai problémát, hogy hogy jut el a megfelelő helyre, a következőképpen oldottam meg: három nappal később vontra ültem és elmentem érte. A kereskedő kijött értem az állomásra, elvitt az autóhoz, kezembe nyomta a kulcsot, jelezte hogy úgy egyébként a pénz is megérkezett, aztán "gúd lák". Hazafelé megtanultuk egymás korlátait a Passat-al, és mellesleg csináltam egy pár képet a partmenti útról. Véletlenül találtam rá még amikor megnézni mentem a kocsit - valami baleset volt a főúton, a GPS pedig erre vitt körbe. Amikor először megláttam a tájat, azt hittem, lepetézek. De szerencsére nem, akkor most egyel több gondom lenne. A képeket azért megosztom, hátha valaki mégis.
Csak utána mesélje el.
A vonatútról két dolgot: a táj leírhatatlanul gyönyörű (épp ezért meg sem próbálom leírni), a vonat pedig elég öregnek tűnt, meglehetett vagy 15 éves. Éppen ezért valami alkatrész zörgött a futóművén annak a kocsinak, amiben ültem. Nem zavaróan, de észrevehetően. Ezen kívül az utasok beszélgetése könnyedén elnyomta azt a nagyon halk búgást, amit 130-nál lehetett hallani. Semmi kattogás, meg lehúzhatatlan ablakok, pedig tényleg nem mai lehetett a kocsi. Tehát az élmény majdnem ugyanaz volt, mint a MÁV-nál... lesz 2034-ben. Addig pedig inkább vonatozok itt, még ha drágább is.
Egyébként rögtön a Stockholm-i (fő-)reptér és a város között utasokat szállító Arlanda-express-re emlékeztetett. Egy volt kollégával ültünk rajta egyszer a reptér felé. Nagyon halk búgást lehetett csak hallani, aminek magasabb lett a frekvenciája a sebességgel, de simán tudtunk halkan beszélgetni. Mivel a vonaton minden kocsiban volt 3 (!) kijelző a következő állomás nevével, meg egyéb hasznos infókkal, onnan volt dokumentálva az eset. Egyszer csak megkérdezte a kolléga, hogy szerintem mennyivel megyünk. Mivel hangszigetelő táblákat pakoltak a sín két oldalára, ezért a táj nem segít, a hang meg tényleg csak egy halk búgás. Betippeltem 130-at, mire felvilágosított, hogy 230-at mutat az kijelző a hátam mögött. Semmi rázkódás, csak a halk búgás.
Skandinávia, 21. század.
Az autón egyetlen dolgot kellett nekem intézni: a kötelező biztosítást. Próbáltam a neten megkötni, de mindig visszadobott az oldal, hogy technikai hiba van, próbáljam meg később. Másnap se ment, ezért küldtem nekik egy emailt azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem válaszolnak aznap, akkor másik biztosítóhoz megyek. Mivel nem válaszoltak aznap, ezért felhívtam őket másnap (üres fenyegetés volt). Legnagyobb meglepetésemre a géphang azzal kezdte, hogy ha angolul beszélő operátort szeretnék, melyik menüvel kezdjek. Az operátor norvégul kezdett, de hamar átváltottunk mindketten angolra. Végül a biztosítást megkötöttük telefonon 10 perc alatt, és még az internetes kötés kedvezményét is megkaptam, mert bemondásra elhitte, hogy próbáltam a neten megkötni, de visszadobott a rendszer. Semmit nem kellett aláírni (telefonon keresztül amúgy is csúnyán írok), beregisztrálták amit kell, majd küldik a csekket, a biztosítás él attól a perctől. Ennyi. Miért kéne ezt túlkomplikálni?
Történtek még érdekes dolgok az elmúlt másfél hétben, de azt majd máskor mesélem el. Most úgyis szünet lesz, amíg én is szabadságon leszek, és egy csomó minden fog történni, amikor visszamegyek két hét múlva. Ha addig netalán eljutnak ennek a posztnak a végére (akárhány részletben is ér), akkor jutalmul elolvashatják a következőt is. Na jó, azért még könyveljenek el maguknak egy önkezű szóbeli vállonveregetést másodfokon, és bírják ki vele 3 hétig.
Mert most két hétre a jeti visszatér.
