(Télen) Autózni jó - 3. rész

Azt hitték, a mútkori eseményekkel véget ért az autós sztori, igaz?

Semmi baj. Én is.

Azt még említettem, hogy fakabáték nagyon elkapták a (számomra nem túl előnyös) pillanatot, amit megörökítettek, és egy "jelzésértékű" összegért hajlandóak eladni a fotót. Valójában azt hittem, azzal a levéllel, amiben ezt örömmel közölték, le is zárul a dolog. Na jó, azért egy csekkre még számítottam...

Persze valami nem hagyott nyugodni, bár meg nem tudtam volna mondani mi az. Éppen ezért megmutattam a levelet egy natív norvégnak, hátha mást is lát benne, mert én fantáziát nem sokat. Szerencse, ugyanis a rendőrség két dolgot közölt még, ami nekem nem jött le elsőre:

1. A válaszborítékot azért mellékelték, hogy mindenképp válaszoljak, hogy igen, tudomásul veszem a dolgot. Én azt hittem, gyújtós, de szerencsére addigra már rég be kellett gyújtani, így megvolt még.

2. A rendszerükben nyoma sincs annak, hogy rendelkeznék norvég jogosítvánnyal. A magam részéről én lettem volna a legjobban meglepődve, ha kiderül, hogy igen. Viszont ez azt is jelenti, hogy - mivel az autó az én nevemen van (megjegyzem, mostmár) - ha én vezettem, az sajnos polgárjogi ügy, mert itt sem különösebben szeretik, ha jogosítvány nélkül vezetik az autókat.

Gondoltam, lehet ezt még cifrázni, de nem kéne. Ezért nemes egyszerűséggel besétáltam a 3 percre lévő rendőrörsre hogy tisztázzuk a dolgokat. Gondoltam én.
Persze a hölgy nem beszélt angolul, ezért megpróbáltuk az ő nyelvén. Viszonylag gyorsan és egyszerűen ment a dolog: megmutattam neki a levelet, mire mondta, hogy igen, ezt vissza kéne küldeni aláírva, ezért a válaszboríték. Mondtam, hogy figyelmesebben olvassa el, mert a jogsi körüli dolgokat is jó lenne tisztázni, a norvég jogrendszerrel való közelebbi megismerkedés elkerülése végett.
Mondanom sem kell, hogy norvégul kicsit egyszerűbben fogalmaztam.

Végül felismerte a problémámat, mondta, hogy így semmi probléma nem lesz, elkérte a jogsimat, lefénymásolta, lepecsételte és aláírta, amíg én kitöltöttem a válaszűrlapot. Beborítékoltam, és elsétáltam vele a 2 percre levő postára. Kisebb megdöbbenésemre a postás hölgy rámutatott a válaszboríték jobb felső sarkára, és kérte, hogy ne tartsam fel a sort. Mondtam, hogy nem is azért jöttem, hanem bélyeg kéne. Ja, meg a levelet is föladnám... Erre kedvesen elmagyarázta (persze ő is norvégul), hogy ha figyelmesen elolvasom a szöveget a jobb felső sarokban, akkor rá fogok jönni, hogy erre nem kell bélyeg; csak dobjam be a gyűjtőládába. Tényleg az volt odaírva... Igazából eszembe se jutott előtte elolvasni - gondoltam, biztos az van odaírva, hogy "csak 500 Ft-os bélyeggel postázható", vagy hogy "hivatalos irat", vagy egyszerűen csak "bélyeg helye", a gyengébbek kedvéért.
Az volt ráírva, hogy a postaköltség a címzetté. A gyengébbek kedvéért.

Akkor mostmár tényleg csak a csekket kell befizetni - gondoltam én. Kb. 1 hétre rá kaptam a következő levelet a rendőrségtől űrlappal két példányban, válaszborítékkal. Rutinosan már meg sem próbáltam magam dekódolni. A következők derültek ki:

1. Ahhoz, hogy a szabálysértést rám róhassák ki, el kell ismernem írásban (ezért a válaszboríték), hogy én vezettem az autót, vagy tanúkkal kell igazolnom bíróság előtt, hogy nem történt szabálysértés. El nem tudom képzelni, mit érhet egy tanú szava egy fénykép ellenében, amin kedvesen mosolygok... de mindegy is. Elismertem.

2. Amennyiben elismerem, hogy én vagyok a felelős a szabálysértésért, választhatok, hogy kifizetem a bírságot, vagy egy később megállapítandó időpontban 3 napra börtönbe vonulok. Ja, önként.

Őszintén szólva a dolog elgondolkodtatott. Nem azért, mert megspórolom a bírságot, hanem mert ennél kisebb kockázattal sosem tudnám kipróbálni a börtönt. Végül az győzött meg, hogy a norvég börtönökben embertelenek a körülmények.
Úgyhogy inkább fizetek.

Egyébként a csekket még mindig nem kaptam meg. De nekem nem sürgős, ha nekik sem.

A múltkor említettem, hogy elsején leesett az első hó. Mivel az elmúlt két hétben végig -15 fok körül volt a hőmérséklet, a hó meg is maradt szépen. Péntek éjjel jött még rá egy kiadós hóvihar, ami nagyon szép látványra. De elég munkás, amikor autót kell kiásni.

Végül 1.5 óra hólapátolás után az aláfagyott jégen oldalirányban szabályszerűen lecsúsztam a majd' másfél tonnás autóval, centikre elhibázva a bal oldali betontömböt, és fél méterrel a másik autót...
Kuss! Én így állok ki.

Ezek után a szánkózás többé nem fog élvezetet okozni, úgyhogy inkább csak csináltam pár képet a városban, levezetésképpen. Úgyis beígértem a múltkor.

 

 

Azon gondolkodtam, hogy legközelebb sítalpakat szerelek a kerekekre, mert nagyon megtetszett a lejtőn oldalirányba (tehetetlenül) autózás. Vagy lánctalpat, az láthatóan jól működik.

De az is lehet, hogy csak beszerelem végre a hangszórókat.

Autózni jó - 2. rész

Jártak már télen Norvégiában?

Nekem nem ez az első eset, de meg kell valljam, azért még meg tud lepni. Először is azzal, hogy óramű pontosságú: az éjjel (dec. 1-én) esett le az első hó, ami valójában igazi felüdülés a sok eső után. Főleg nekem, mert én külön szeretem a telet; most nagyon szép fehér minden, de csakazértsem mutatom meg. Majd ha lesz elég képem róla.

A másik meglepetést maguk a norvégok szolgáltatták. Nem, nem azzal, hogy nem takarítják az utakat (és van annyi eszük, hogy nem is sózzák), ezt már régen tudtam és tapasztaltam. Nem véletlen van az én autómon is szöges gumi... Amiből egyébként tegnap nagyon előrelátóan kivettem az átmeneti kabátomat.
Mármint az autóból, nem a szöges gumiból.

A héten ugyan volt már -3..-4 fok, de az ugye önmagában még nem ok a kabátra. Ellenben egy hóesés metsző széllel - szóval jól tettem, hogy kivettem a kocsiból, még ha nem is sejtettem a dolgot tegnap este. Azonban úgy tűnik még tréningeznem kell, mert a norvégokat nem egyszerű utolérni...

Igaz, rajta is van kabát.

Viszont most nem a télről fogok írni, akármennyire is ma köszöntött be. Elvileg a dolog egészen márciusig eltart, úgyhogy lesz még rá időm. Viszont még most szólok, hogy csak 1 heti hideg élelemmel felszerelve vágjanak neki a posztnak: hosszú, és unalmas.
Nos, de legalább hosszú.
Mármint a poszt.

Tehát ott tartottunk, hogy egy szép keddi napon este már rendszám volt az autómon. Nem véletlen volt sürgős a dolog - utálok másokat megkérni, hogy segítsenek, akár csak azzal is, hogy munkába hordanak. Nem vagyok óvodás.
Különben is, már oda sem hordtak, oda is egyedül jártam.

Na jó, volt egy másik okom is a sietségre a rendszámmal: előtte nap (hétfőn) vettem egy last-minute jegyet csütörtökre Oslo-ból haza - sajnos nyomós okom volt hirtelen hazaugrani. Viszont Oslo alsó hangon is 300 km, amit gyalog már teljesítménytúrának szoktak hívni. Nálam egyébként is minden ilyen út extrém sport, még autóval is. Na nem azért, mert 300 km olyan nagy táv, csak én azt csinálok belőle.
Nem nagy távot, hanem extrém sportot.

Szóval kedd este még a rendszámot szereltem a helyére, csütörtök este pedig már a Rygge-i reptéren zártam be az autót. Hogy otthon mi történt? Nos, az egy másik történet, talán egyszer arra is sort kerítek. Kedd este 8 körül szálltam le ismét Osloban, hogy a reptéri parkolóban hajtóvadászatot indítsak az autóm után. Gondoltam a legegyszerűbb a rendszámtábla alapján megtalaláni - az enyémeimet már akkor is megismerném, ha ki lennének takarva a betűk.
Meg a számok is.

Az első hibát ott követtem el, hogy amikor megtaláltam az autót, elpepecseltem az időt mindenféle készülődéssel. A másodikat ott, hogy nem néztem meg a komp menetrendet, különben nem követtem volna el az elsőt. Így Moss-ban pont lekéstem a 21.15-ös kompot, és csak 22.00-kor ment a következő. A GPS szerint így már csak 2.30 körül volt esélyem hazaérni - rááadásul egyébként is szörnyen hosszú (bár szerencsére nem szörnyű) napom volt. Ha akkor tudtam volna, mekkorát téved a GPS!

A kompról legurulva jó tempóban megindultam hazafelé. Éjfélt ütött volna az óra, ha divat lenne itt az ilyesmi. Így csak csöndben lopakodott az idő éjfél felé, amikor éreztem, hogy szintén csöndben le akar csukódni a szemem. Ennek a fele se tréfa, reggel dolgoznom kell, aminek előfeltétele, hogy nagyjából egy darabban érek be. Bár legutóbb ugye kiderült, hogy ezt tágabban is lehet értelmezni... Azért inkább nem kockáztattam és félreálltam az egyik csendes parkolóba - ismertem már, az egyik hasonló Rygge-i utamon hasonló volt a helyzet.
Eddig.

Hátramásztam, és negyed 1 körül lekapcsoltam a lámpát.
Majd az utastér világítást is.

1 órakor arra ébredtem, hogy ébren vagyok. Nem nagyon, de annyira igen, hogy folytassam az utat. Itt már nem számolom, hányadik hibát követtem el, de teljesen felesleges volt elindulnom, mert 2 körül megint éreztem, hogy baj lesz. Lett is, bár akkor még azt hittem, az elalvás okozza a gondot. Mint később kiderült, a felébredés legalább ennyire veszélyes tud lenni.

Megint kerestem egy csendes parkolót - ez jóval nagyobb volt, mint az előző, és állt már bent 3 kamion meg 2 személyautó. Utóbbiakat csak otthagyták, nem ült bennük senki. Nem tudtam, a teheratuó sofőrök mikor akarnak indulni (igaz, azt sem, hogy én mikor), de inkább elmentem a parkoló végébe, közvetlen az erdő mellé - ne halljam ha véletlen 1 óra múlva levegőt kell termelni az egyiknek. Illetve én se ébresszek senkit, ha 2 óra alvás után tovább tudok menni. Megálltam hát a parkoló végében, leállítottam a motort, betettem a váltót egyesbe, ahogy szoktam, és le-lecsukódó szempillákkal másztam hátra aludni. Kicsivel múlt hajnali 2 óra.

Négykor ébredtem fel arra, hogy kezd komolyan kihűlni az autó. Na igen, odakint 3-4 fok lehetett és szemerkélt az eső. Szokás szerint. Gondoltam előremászok és beindítom az autót, hogy először a motor melegedjen át, aztán én. Még félálomban így is tettem - sebváltó ki üresbe, kuplung kinyom, kulcsot elfordít, motort beindít. A szememet a vízhőmérsékleten nyugtattam - pont az látszott az egyelőre csak résnyire nyitott szemhéjam között. Ráadásul nem hasalt el a mutató, tehát még nem hűlt ki teljesen a motor, hamar meleg lesz.
Nos, ebben nem is tévedtem, tényleg hamar melegem lett.

Éppen csak beindult a motor, én még félálomban meredek a vízhőmérsékletre, amikor azt veszem észre, hogy már vagy 4 km/h-val vágtatok előre. Nyomtan én félálomban minden pedált, amit értem, de ekkor persze már késő volt, és mintegy lassított felvételen belegurultam a parkoló és az erdő közötti mintegy fél méter mély árokba. Mint kiderült, egy nagyon minimális lejtőn álltam meg (annyira, hogy később megvizsgálva sem igazán látszott), és persze nem húztam kéziféket, amikor beindítottam a motort. A nagyobb (és sokadik) hiba, hogy akkor sem, amikor leállítottam hajnali 2 körül - dehát sötétben, álmosan nem látszott, hogy icipicit lejt a parkoló.

A jó hír, hogy igy nagyon hamar felébredtem, a rossz, hogy nem tudtam kijönni az árokból. Egyfelől az autó hasa éppen leért egy kicsit, másfelől csupa sár volt az árok. Hiába töltötem a következő fél órát azzal, hogy valami szilárdat tegyek a kerék mögé, a vizes fa (amit esőben talál az ember egy erdőben) csak egy hajszállal jobb a vizes lehullott levelekkel takart sárnál. Nos, ennél sokkal erősebb hajszál kellett volna.

Némi próbálkozás után fél 5-kor a következőképpen összegeztem a helyzetemet.
Negatívumok:
- hajnali fél 5 van
- a GPS szerint ha most elindulnék (ő nem tudta, hogy most nincs kedvem), akkor érnék fél 7 felé haza
- a mai napon nemcsak dolgoznom kell még, hanem túlóráznom is az ellógott napok miatt
- összesen kb. 4 órát aludtam, eddig 3 részletben (még a repülőn is sikerült egy kicsit)
- a ~25 fokkal megdőlt autómban ülök Mandal-tól 150 km-re, aminek az eleje egy árokban van a parkoló egy félreeső részén. Nem, nem Mandal eleje, hanem az autómé.
- elásta magát a sárban a jobb első kerék, tehát magamtól sosem fogok innen kijönni

Pozitívumok:
- feltöltött a telefonom az autós töltőről, tehát nyugodtan játszhatok rajta

Tudják én megpróbálom mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, úgyhogy fél 6-ig rizikóztam a telefonomon a reptérről félúton az árokba csúszott kocsiban ülve, sötétben, esőben, egyáltalán nem aggódva a dolgok miatt. Ahol 3 kamion áll a parkolóban (egy svéd, egy lengyel és egy bulgár), ott semmi sem örök. Többek között az árokban rekedt autók sem. Egyébként is, előtte héten robogóval döntöttem (és rekordot is) - olyan lassan még soha nem estem el. Most már egy autós rekordom is van: ilyen lassan még soha nem csúsztam árokba. Igaz, máshogy se, de érdemes egyből rekorddal kezdeni, nem?

Fél 6 előtt 5 perccel beállt egy kombi a parkolóba. Már mentem is segítséget kérni. Nem volt kedvem norvégul magyarázkodni, de szerencsére beszélt a csávó angolul. Mondta, hogy csak 5 perce van, mert jön a busz, és ő azzal menne tovább, de addig megpróbál segíteni. Elkezdtünk kapkodni; szerencsére a vontatókötelet előkészítettem, de a kocsija hátulján nem találtam a vontató hurkot. Végül a vonóhorgára akasztottam a kötél másik felét, de szinte meg se várta, hogy beüljek a kocsiba, már próbált is húzni kifelé. Beugrottam, gyorsan indítóztam, rükverc és én is nyomtam neki.
Meg se moccant.

Miután az ő autója az aszfaltozott parkolóban is elkapart, mindketten beláttuk fél perc alatt, hogy ez nem fog menni. Ő sajnálkozott, én meg elküldtem... a buszhoz. Nem kell, hogy miattam lekésse. Visszaállt a kocsival, és 2 perc múlva már a buszon ült - szerintem este jót röhögtek a sztorin a haverokkal.
Vagy már napközben a munkahelyen.

Semmi gond, volt B-terv, úgyhogy visszaültem az árokba. Mármint az autóba, csak ugye az eleje az árokban... Akkor kapcsoltam, hogy a nagy sietségben most meg behúzva felejtettem a kéziféket - még akkor húztam be, amikor fél 5-kor feladtam a dolgot, nehogy még jobban belecsússzak az árokba. Nem csoda, hogy nem tudott kihúzni, bár szerintem egyébként se tudott volna. Ez persze már sosem fog kiderülni.

Nem voltam hajlandó ezen se idegesíteni magamat, mert semmi okom nem volt rá: még fullon volt a telefonom, nyugodtan játszhatok. Küldtem is haza egy emailt - megígértem, hogy életjelet adok, amint hazaérek. Persze nem azt írtam, hogy egy árokban ülök - minek aggódjanak, amikor én se teszem? Annyit írtam, hogy kétszer megaludtam, azért írok csak most, de nincs semmi baj. Ez igaz, tényleg nem volt: a helyzet inkább volt kellemetlen gond, mint bármiféle baj.
Aztán rizikóztam tovább.

Fél 7 felé felébredt a bulgár sofőr. Odasétáltam, nyitja az ajtót, ráköszönök. Ezután gyorsan megkérdeztem angolul, németül, franciául, norvégul, magyarul, majd végső kétségbeesésemben svédül, hogy esetleg azon beszél-e. Szerencsére azon se, mert svédül én is rohadt nagy bajban lettem volna - gyakorlatilag csak annyit tudok kérdezni, hogy "beszélsz svédül"? Ja, meg tudok válaszolni, hogy "nem". Végül egyezményes nemzetközi jelzéssel elmagyaráztam neki a helyzetet: megmutattam az árokba csúszott autót. Levágta a helyzetet, indított, levegőt termelt, még a pótkocsit is leakasztotta - igazán nagyon rendes volt, ezúton is kívánok neki minden jót. 15 perccel később már a kocsim mögött állt a géppel, és másodikra ki is rántott a gödörből. Teljesen simán ment a dolog, ahogy az várható volt - ezért kár lett volna idegeskedni. Hálálkodtam egy kört, ő meg visszaakasztotta a pótkocsit. Vagyis mindenki tette a dolgát.

Amint az látszik, az elásás a próbálkozás közben hibátlanul ment - remek keréknyomnyi gödröt csináltam (az árokba), és a kocsi is tiszta sár lett. Szerencsére mindössze egyetlen baja lett az autónak: a gázbovden a sártól eléggé ragadt, de útközben sokat játszottam a gázzal és ettől elmúlt.
Mármint a hiba.

9 előtt értem haza végül, de úgy döntöttem, inkább a boltba megyek, nem dolgozni. Megreggeliztem, és negyed 10-kor már otthon heveredtem le a kanapére aludni - inkább bemegyek délben, és bent leszek késő estig, mert így nem sok hasznomat veszik. Persze nem így lett.
Nem azért, mert sok hasznomat vették, hanem mert nem tudtam délig aludni.

10-kor hívtak egy cégtől, hogy akkor hogy is áll a folyamat, amit elindítottam; mik a legújabb fejlemények. Újabb 3/4 óra alvás után hirtelen nem tudtam, hogy melyik bolygón vagyok, de azt már megtanultam a hollywood-i filmekből, hogy ez nem baj, mert az univerzumban mindenki angolul beszél. Valamit nagyon gyorsan elmagyaráztam neki, saját legnagyobb meglepetésemre. Persze ha megnyúznak se tudnám most megmondani, hogy mit, de ő láthatóan (hallhatóan) elfogadta. Végül feladva a lehetőséget, hogy meló előtt egy rendesebbet alhatok, inkább bementem dolgozni.

A hosszú szerdai nap után jött a melepetés-péntek. Pedig már fogalmazgattam magamban, hogy lehet extrém sportot csinálni egy sima 300 km-es útból, éjjel, esőben. Node, péntek délben az adminisztrátor asszisztens a kezembe nyomott egy levelet, amit a rendőrség küldött.
Nekem.

Ha megint (még mindig?!) valami baj van a kocsival... rosszat sejtve bontottam fel. Szerencsére nem a kocsival volt a baj, hanem velem. Persze nézőpont kérdése, nekik nem bajuk volt velem, sőt, nagyon is megtetszettem fakabátéknak. Olyannyira, hogy még fotót is csináltak rólam. Igaz, elég drágán; egy fényképésznél valószínűleg több, mint 100 igazolványkép kijött volna belőle; tehát szabad szemmel is jól látható összegről beszélünk. De végülis meg kell hagyni, elkapták azt a pillanatot, amikor önfeledten száguldozok 72-vel egy 60-as táblánál... ez mindenképpen jutalmat érdemel. Persze még az ominózus éjszakán, még az első alvás előtt. Emlékeznek még? "A kompról legurulva jó tempóban megindultam hazafelé." Újabb rekord: ekkora összegre még életemben nem büntettek meg.
Úgy döntöttem, egy időre felhagyok a rekordok döntögetésével.

Ehhez képest az, hogy a múlt hétvégén ismét szétszedve az ajtót be akartam végre szerelni a hangszóróimat, és nem sikerült... nos, ez már tényleg csak hab a tortán, pont az I-n, és mellesleg szar a palacsintában. Az adapter, amire 1 hónapot vártam, nem hangszóró-kiemelő adapter, hanem 6.5-ről 7.5 colos hangszóróra átalakító...

Most komolyan. Autózni jó, nem?

Autózni jó - 1. rész

Mikor is írtam utoljára?

Ez a kérdés is költői, mint az összes eddigi, nehogy elkezdjenek leveleket küldeni a válasszal! Ha nagyon kíváncsi lennék, megnézném a pontos dátumot, de nem vagyok.
Mármint kíváncsi.
Se.

Az viszont feltűnt, hogy már megint többen rágták a fülemet, hogy nem lesz ez így jó. Nos, igazuk volt, tényleg nem lett jó. Ráadásul nem is posztoltam már egy ideje. Nademostaztán, büntetésből lesz mit olvasniuk, elrettentő mennyiségű (és minőségű) lesz ma a szöveg! Még kép se lesz, hogy kisebbnek tűnjön a poszt. De szerintem érdemes elolvasni, főleg munkahelyen - a melónál mindenképpen jobb a sztori.

Határozottan pörgős volt az elmúlt időszak, úgyhogy vagy szemezgetek, vagy nem egyszerre írok meg mindent, nehogy elkopjon a billentyűzetem. Igaz, az ékezeteket úgyis csak ilyenkor használom rajta - érződik is, be is vannak rozsdásodva. Tehát A Terv a következő: innentől minden héten posztolok - csak az elmúlt 3 hétből van annyi termés, hogy hetekig elég lesz. Na persze, nem először ez a terv, és nem először fog megbukni. De legalább jól hangzik.

Úgy illene, hogy az elején kezdem, de Ádámot ismerik, Éváról meg még én se merek beszélni. (Nagggyon durva a csaj!) Ellenben akkor az még megvan, hogy voltak gondok az autó papírjaival? Nos, örömmel jelentem, hogy a gondok megoldódtak! Sokkal visszafogottabb örömmel pedig elmesélem, hogyan.

Kivételesen szép csütörtök délután volt - hetek óta tartó eső után kisütött a nap, tökéletes egy délutáni kirándulásra. Éppen apám vendégeskedett nálam, és már nagyon vártuk, hogy legyen egy kis tisztességes időjárás. Mivel előtte pár nappal egyik este feldobtuk a téli gumikat (ezúton is extra köszönet a segítségért), bátran vágtunk neki a Mandal-Evje-Mandal útvonalnak. Akinek nem mond semmit Evje, az ne lepődjön meg, a városok ritkán beszélnek. Talán a vadvízű folyóról beugrik a szemfülesebbeknek (1:22-től). Aki pedig élőben látta - nos, azok nem mi voltunk ezen a csütörtökön.

A vadvízi rész Evje után van nem sokkal, azonban a városba beérve rögtön kiintettek egy kis műszaki ellenőrzésre. Gondolom a fékek, fényszórók, téli gumik és a tartalék izzókészlet állapota érdekelte volna őket, de nem tudom biztosan, mert nem jutottunk el odáig. Ugyanis miután odaadtam a jogosítványomat, vigyorogva jött vissza az ellenőr, egy tetszetős csavarhúzót lóbálva. Gondoltam, itt most vagy szétszedjük a motort (nőgyógyászok szigorúan csak a kipufogón át), vagy baj lesz.
Lett.

Közölte, hogy a kocsi papírjai nincsenek rendben, ezért ő most elveszi a rendszámomat. Megkönnyebbültem, mert nem voltam benne biztos, hogy rendesen ég a jobb első helyzetjelzőm, és így arra nem fog fény derülni! Mivel praktikusan a Statens Vegvesen parkolójába állítottak félre, rögtön be is sétáltunk az irodába, hogy tisztázzuk a félreértést. Szerencsére a hölgy beszélt angolul, ezért villámgyorsan tisztáztuk, hogy még mindig nincsenek rendben a papírok, a kereskedő (n+1)-dik ígérete ellenére sem. Persze rögtön próbáltam hívni a kereskedőt, de nem vette fel. Ráadásul az átírási illeték is hiányzik. Az ellenőr vidáman kiballagott a kocsimhoz a csavarhúzóval, majd visszaballagott a rendszámmal.
Igazán rendes volt, mert a csavarhúzót otthagyta.

Némi beszélgetés után a következők derültek ki:
1. Én nem tudom rendbe tenni a kocsi papírjait, mert a forgalmi másodpéldányát az előző tulajnak kell leadni. Még csak be sem jelenthetem, hogy elveszett, azt is csak ő teheti meg.
2. Ha át is utalták az átírási illetéket, addig nem könyveli el a rendszer, amíg a papírmunka nincs rendben.
3. Az egyetlen, amit jogilag én tehetek, hogy utólag elállok a vételtől, legyen neki rendszámtalan kocsija, nekem meg semmilyense. Úgy döntöttem, ez egyelőre B-terv.
4. Az egyik lehetőség mozdulni az autóval rendszám nélkül a tréler. A másik lehetőség az, ha ~10e Ft-nak megfelelő norvég kakamatyiért vesz az ember egy útvonalengedélyt - csak arra a napra, csak a legrövidebb útra a bejegyzett lakcímre, és csak akkor, ha az ellenőr engedélyezi. Mivel nem voltunk rosszban, még csak nem is kiabáltunk, engedélyezte. Szerencsére, mert majd' 100 km-re voltunk Mandaltól, ami gyalog azért - lássuk be - kellemetlen.

Így legalább a hazaút meg volt oldva, bár a nagy szomorúságban túlmentem egy kúton, és voltak kétségek, hogy a következőt elérjük-e még autóval, vagy már csak gyalog... Porzó tankkal, de kitartott a gép (és az ember), ráadásul közben a kereskedő is visszaírt a kedvesen anyázós SMS-emre, hogy másnap elintéz mindent.
Na igen, ezt mintha már hallottam volna.

Ezek után a hazaút eseménytelen volt, a porzó tankot leszámítva. Este nem sikerült elérnem senkit a cégtől, aki Mandalban lakik, így felkészültem, hogy buszoznom kell melóba másnap. Azonban a kolléga a munkahelyre érve észrevette az SMS-emet a telefonján (meg a nem fogadott hívásokat), és nagyon kedvesen visszajött értem Mandalba, hogy vissza bevigyen dolgozni. Komolyan, amikor ilyen kedves emberek vesznek körül, mi bajom lehet? Pénteken egyébként a kereskedő is rámírt, hogy elintézett mindent, bár azt, hogy ez mit is takar, kérdésre se árulta el. Vagyis hétfőn a Mandal-i Statens Vegvesen-nél fogok kezdeni nyitáskor, azaz 8-kor. Akkor hiszem el, ha személyesen nekem mondják.

Addig azonban volt még egy-két apró bökkenő. Először is, apám repülője vasárnap ment, Stavangerből - kb. 200 km autóval. Igaz gyalog is, csak úgy sokkal tovább tart. Tudják, a sok csomag... Viszont autóm nem volt, csak egy rendszám nélküli. Pénteken elintéztem magamnak a hétvégére a céges kocsit - cuccoltam már vele, úgyhogy tudtam, milyen jól szólnak a hangszórói. Viszont csak Lyngdal-ban tudta átadni a kolléga, aki egész héten hajtotta, és hétfő reggel 4-re kellett neki vissza, hogy mehessen vele A Vevőhöz. Hja, kérem, így megy ez itt...

A megoldás következő lett: reggel még sötétben (tehát fél 9 előtt) elmentünk a kocsimmal (meg a csomagokkal) Lyngdalba - szerencsére útba esik a reptér felé - és erősen reméltük, hogy sötétben nem szúr szemet senkinek a piros rendszám (az ideiglenes útvonalengedély - szerintem okosabb, mint egy pecsétes papír). Nem szúrt, Lyngdalban kocsit cseréltünk, és irány a reptér. Hazafelé kihajtottam a hangszórókat, és hazahoztam a céges kocsit Mandalba. Igen, Lyngdal visszafelé is útba esett, mégsem cseréltem autót. Cserébe este 11-kor, amikor már a madár se járt az utakon, visszavittem Lyngdal-ba a cégest, leszedtem az első piros rendszámot, és hazalopakodtam a sajátommal. Azért szedtem le azt, hogy ha éppen él a telepített kamera a hazafelé úton, ne fényképezzen le érvénytelen piros rendszámmal. És azért csak azt, hogy ha megállít valaki, még mondhassam, hogy elől biztos leázott, hátul még fent van, tessék nézni... Utálok csalni, mert mindig lebukok, de egyfelől most eléggé be voltak szűkülve a lehetőségeim, másfelől a legnehezén már túl voltunk, mert elértük a repülőt. Az, hogy a többi problémámat hogy oldom meg, az már legalább csak az én bajom.

Este hazaért a kolléga Stockholmból, akivel a legjobban vagyok. Elkértem a robogóját másnapra, hogy tudjak intézkedni, és még munkába is eljussak. Szó nélkül odaadta, igaz már máskor is mondta, hogy ha bármikor motoroznék egyet, szívesen odaadja. No offense, de motorozni jobban szeretek, mint robogózni, így nem is kértem el.
Eddig.

Hétfőn keltem korán, hogy 8-ra bent legyek a Statens Vegvesen-nél, de még biztos-ami-biztos alapon reggel jól megnéztem a neten, emlékszem-e, hol van. Arra jól emlékeztem, viszont csak hétfőn csak 9-kor nyitnak... Sebaj, úgyis idegesített már, hogy még van egy pálya NFS-ben, amit nem vittem végig... Így mire átballagtam a robogóért, a kolléga már rég bent volt dolgozni. A robogót kitolta a ház elé, a kulcs az első zsebben, a papírok az ülés alatt. Meglepő... Berobogtam a Statens Vegvesen-hez. Na mi volt az ajtóra írva nagy betűkkel? Hogy megváltozott a nyitvatartás, és mostmár hétfőn is 8-kor nyitnak!

Ez a hölgy is beszélt angolul, de ettől még ugyanolyan értetlenül álltam ott, amikor közölte, hogy a rendszer szerint a rendszámnak a kocsin kell lennie. Remek, akkor most egyeztessük a valósággal. Ez már nem volt olyan egyszerű, de szerencsére rendkívül készséges volt (az ügyintéző hölgy, nem a valóság), így mindössze 15 perc telefonálás után a területi központi hivataltól megtudta, hogy a kereskedő valóban elintézte a papírokat pénteken, és a rendszámomat felvehetem Evje-ben. Azért tartott ilyen sokáig, mert az Evje-i hivatal péntekenként és hétfőnként zárva, a rendszer pedig nem tudta, hogy Evje-ben egy polcon van a rendszámom. Önszorgalomból (!) újabb 15 perc telefonálás után azt is kiderítette, hogy a kereskedő még a bírságot is befizette (~60e Ft), így tényleg csak fel kell vennem a rendszámot - vagy kérhetek újat kb. 5000 Ft-ért, de az egy pár nap. Annál nekem előbb kellett. Megköszöntem a segítségét, mert egyfelől tényleg nagyon készséges volt, másfelől pedig nagyon sokat segített.
Tudják, a rendszer szerint a rendszám már az autómon volt.

Felhívtam a kollégát, hogy elkérhetem-e a robogót másnapra, hogy elmenjek vele Evje-be. Azt mondta, hülye vagyok, mert 50-re le van korlátozva, így alsó hangon is 5 óra az út oda-vissza, fagypont körüli hőmérsékletben. Megnyugtattam, hogy tudom, hogy hülye vagyok, és hogy másnap nem fog fagyni, mert esőt ígért a meteorológia, és ha fagyna, akkor hó esne. Erre közölte, hogy valójában teljesen hülye vagyok, és inkább odaadja az egyik autójukat, úgyis most vett még egy vén járgányt.
Ebben maradtunk.
Mármint hogy teljesen hülye vagyok.

Óvatosan áthajtottam Vigeland-ba a munkahelyemre - 50-el nem lehet vagánykodni, meg különben is 0 fok körül volt. A cég előtti parkolóhoz vezető útra akartam rákanyarodni, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy az aszfalton csúszok seggel - szerencsére, mert a hátizsákomban ott volt a céges laptop, és így annak nem esett baja. A folyamatot egyébként nagyon hamar felismertem (mármint az aszfalton csúszásból), mert már van benne gyakorlatom: eltűnt alólam a kétkerekű. Hiába kanyarodtam 20-al, a cég épülete árnyékolta az utat, ami így nem csak jeges maradt, de legalább nem is látszott, hogy az. Persze, hogy kicsúszott a robogó eleje, aztán az egész gép még vagy 3 métert. Miután megálltam a csúszásban, már nevetve álltam fel: szégyen/nem szégyen, ilyen lassan még sosem estem el motorral, dehát minden rekordot meg kell dönteni... Szerencsére csak a tükör műanyag borítása horzsolódott le egy kicsit, meg a jobb oldalam, de az utóbbi magától rendbejött azóta. A hideg miatt úgyis teljes téli motoros felszerelésben feszítettem a robogón, úgyhogy ki voltam párnázva.

Délután elmeséltem a dolgot (meg a rendszámos sztorit) a kollégának (a robogó tulajának), majd miután jót nevettünk együtt az egészen, ragaszkodott hozzá, hogy ezek után mindenképpen az "új" kocsijával menjek Evje-be a rendszámért másnap! Most fektettem el a robogóját, erre akar adni egy autót. Hát normális???

Este túlóráztam kicsit, hogy a reggeli intézkedéseket ledolgozzam, majd hazavittem neki a robogót, és elhoztam az autót - pont azt, amit nemrég vett meg. Még indulás előtt megjegyezte, hogy a kocsi papírjaival hasonlóak a gondok, mint ami nekem volt, de aggódnom nem kell, mert az előző tulaj elpostázta tegnap, amit kell. És különben sem olyan előrehaladott a probléma, mint az én esetemben. Ezzel egyet kellett értenem: az ő autóján még volt rendszám.

Reggel munka előtt elvágtattam Evje-be: a net szerint csak keddtől csütörtökig vannak nyitva 9-től. Na mi volt ott is az ajtóra írva? Hogy mostmár ők is 8-kor nyitnak, így nem késtem volna annyit a melóból, ha ezt tudom. Illetve nem kellene annyival tovább bent maradnom. Mindegy, csak a rendszámom meglegyen. Ez a hölgy nem beszélt angolul (a csütörtöki ott volt 1 méterre, de láthatóan nem ért rá), úgyhogy norvégul társalogtunk. Mondhatni, kötetlen volt a beszélgetés, mert az arckifejezése alapján az elején elmesélhettem a dél-afrikai pillangók párzási szokásait, meg a CERN-ben végzett kutatások legfrisebb eredményeit. De az is lehet, hogy csak egyszerűen meghatotta a történetem. A bírság kifizetése ellenében vissza is adta volna a rendszámomat, de nekem így nem kellett - az túl egyszerű. Elmagyaráztam neki, hogy előtte nap a Mandal-i kolléganője némi telefonálás után kiderítette, hogy az már be van fizetve, és én csak a rendszámomat akarom, a bírságot tartsák meg. Vagy nekem hitte el, vagy talált még egy menüpontot a rendszerben, mert egyszer csak a kezemben volt a rendszám, és ő sajnálkozva közölte, hogy - bár az autót pénteken végre sikerült teljesen átírni - a saját nevemre kiállított forgalmit sajnos csak postán fogják tudni elküldeni, mert a területi központi iroda állítja ki. Biztosítottam az együttérzésemről, megköszöntem, és bementem dolgozni - 100 km-ről.

Ha hiszik, ha nem, munkába menet nem történt semmi, csak a kölcsön-kocsit tankoltam tele, mielőtt visszaadtam este. A rendszámomat végtelen büszkeséggel és némi ügyeskedéssel pattintottam a helyére kedd este - visszakaptam a saját kocsimat, mindössze 5 (mozgalmas) nappal azután, hogy bebuktam.

A nevemre kiállított forgalmit pedig két nappal később csütörtökön a fakkomban találtam.
Megjött a posta.

Itt van az ősz, itt van újra...

Tudják hogy néz ki a norvég ősz?

"... S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem, de szeretem."

Tudom, azt ígértem, ma galéria lesz, de akkor se ússzák meg a szöveget. Na persze aki egyből a képekre veti magát, az inkább vessen magára, mint a földnélküli paraszt. Bocs a képtelen képzavarért.

Akkor röviden az előző részek tartalmából.

Rendeltem ugye az autóhangszóróhoz távtartót ebay-en. Nem jött meg.

Szóltam az autókereskedőnek, hogy intézze el a kocsi papírjait "for good, this time". Nem történt meg.
Videóeditálást terveztem, hogy ne csak képek legyenek. Hozzá se kezdtem.

Azért aggódni ne tessék, mert én se teszem. Látják, mégiscsak jobb, ha csak akkor posztolok, amikor van mit. Azért ha közelebbről megnézzük a dolgokat, azért van haladás is: például a maradék cucc kibontogatása után mostmár az ágyból fekve tudok reggel több helyen is zenét varázsolni a lakásban a saját belső wifi hálózatomon. Vagy ott van például a meggyógyított PC-hangszóró esete (NEM a Tóth Marival, hanem velem), a havonta esedékes mosogatás megejtése, hogy a norvég kurzuson történteket, vagy a legújabb netes kurzusommal kapcsolatos sikerélményeimet ne is említsem.
Nyugi, nem is fogom.
De mást se.

Úgy döntöttem, innentől a képek fognak beszélni helyettem. Szégyentelen mennyiségű fotó következik, kivételesen eredeti felbontásban. A válogatás teljesen önkényes és távolról sem teljes. De legalább gyönyörű. És őszi.
Szerintem.

Aki úgy gondolja, hogy látta már egyik-másik tájképet (legalábbis egy másik évszakból), az vagy járt már Norvégiában (ami így csalás, ugye...), vagy olvasta a korábbi posztokat (ami pedig kevéssé hihető). Tehát tessék nyugodtan aláfestő zenét varázsolni alá - ha nem megy, ajánlom ezt - és a karosszékben hátradőlve megnézegetni a gyönyörű tájakat.

"Kiülök a dombtetõre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét."

"Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szeretõ anya."

"És valóban õsszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szemébõl is látszik, hogy csak
Álmos õ, de nem beteg."

"Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet"

"Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik."

"Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –"

"Kedvesem, te ûlj le mellém,
Ûlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl."

"Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergõ természetet."

Be kell valljam, még ezt a rengeteg képet is nagyon nehéz volt kiválogatni a sok ezer (!) közül.

Emellett nem akarom, hogy Schmitteléssel vádoljanak, ezért elárulom, hogy a vers Petőfié, nem az enyém.

Azt pedig, hogy az őszi norvég tájakról talán még egy videót is láthatnak legközelebb (ha minden jól megy persze), csak a kiemelkedően jó hangulatomnak köszönhetik - már nem is emlékszem, mikor volt ilyen jó utoljára. 

Mármint a hangulatom.

Hogy mitől van az egyre hűvösebb reggelek dacára (esetleg okán?) ilyen jó hangulatom?

Nos, az egész azzal kezdődött, hogy... de ez már egy másik történet.

Hallottak már a gonoszról?

A csúf Statens Vegvesen-ről?

A héten megint látogatóim voltak - nem, nem az UFO-k, ide ők is csak nyaralni járnak, ilyenidőtájt már készül a város a téli álomra, és ezt ők is tudják.
Mármint az UFO-k.

A lényeg, hogy megint készült videó meg fénykép; nem kevés, de legalább nagyon sok. Viszont ebből ma nem fognak csemegézni, mert még komoly photoshop utómunkálatok vannak velük, főleg a videóvágással. Ezt most kivételesen megpróbálom nem úgy összecsapni, mint az előzőeket.
Ezt most máshogy fogom.

Kezdjük azzal, hogy kicsi családom (mert velük volt a harmadik típusú találkozás) tolmácsolt egy-két távoli kérést a bloggal kapcsolatban, amiknek igyekeznem kellene eleget tenni.

Először is, hogy néha írjak.
 Jó. Néha írok.

Azután, hogy néha írjak a nehézségekről is.
Rendben. Akkor a múltkori poszt, meg a mai.

És végül, hogy ne phososhoppoljam a képeket, mert túl szépek hogy igazak legyenek. 

Egyetértek, tényleg túl szépek, de nem a photoshop miatt. Fireworks-öt használok.

Így tehát az olvasói kérésekre válaszolva, mostmár tényleg nézzük meg, mi a franc az a Statens Vegvesen, és hogy miért okoz fejfájást. Na nem nekem, mert nekem nem szokott fájni a fejem. Mindenesetre ez az a hivatal, ami az összes autókkal és forgalommal kapcsolatos dolgot intézi - vizsganyilvántartás, illetékek, átírás, import, export, rendszámelvesztés és még a jó ég tudja.

Tehát én nem.

A kitartóak még emlékeznek, hogy vettem egy norvég autót, és hogy megjegyeztem, milyen egyszerű az ügyvitel. A kevésbé kitartóak elolvashatják most, a többi meg higgye el bemondásra. Nos, a véleményem továbbra is az, hogy a dolog egyszerű, kiegészítve azzal, hogy ennek ellenére nem hanyag. Kaptam egy levelet 1-2 hete, hogy szíveskedjek befizetni a regisztrációs illetéket, meg ugyan küldjem már el az autó törzskönyvének másodpéldányát, meg az adásvételi másolatát. Álljunk meg egy szóra, nem erről volt szó! Abban egyeztünk a kereskedővel, hogy ő intéz (és fizet) mindent - még büszke is voltam magamra, milyen ügyesen alkudtam. Tehát gyorsan előkerestem az adásvételit, és kivételesen le is fordítgattam magamnak. Hadd tudjam meg mit írtam alá. Ha eladtam a New-York-i szabadság szobrot, szörnyű pipák lesznek a jenkik...

Az adásvételi pont ezt nem tartalmazta (szerencsére a szabadság szobrot se), mert az egyik standard netről letöltött formanyomtatvány volt. Így hát péntek délután felhívtam gyorsan a kereskedőt. Emlékezett rám (nem hiszem, hogy sok autóra alkudnak angolul), és mondta, hogy dobjak neki egy SMS-t hétfőn, utánanéz, elintézi. Megtettem, hátradőltem, majd az egészet szépen el is felejtettem... volna, ha nincs a csúf Statens Vegvesen.

Egy héttel később kapom a következő levelet, hogy mivel nem fizettem be az illetéket, legyek olyan kedves, fáradjak be a legközelebbi rendőrörsre, és a rendszámtáblámat önként adjam oda, mert innentől nem érvényes, amíg nem rendeződnek a dolgok. Ennek már a fele sem tréfa, felhívtam a kereskedőt, akinek csak a rögzítője vette fel. Nem hallgattam meg, úgyhogy magam hívtam fel a Statens Vegvesen-t és norvégul megkérdeztem, hogy akkor most milyen is lesz az időjárás a jövő héten, hogyan lehet elvitorlázni Loch Ness-be, valamint hogy hány pár lába van egy sánta ráknak, meg hasonló dolgok. Végül egy kolléga besegített - tudom meglepő, de ő jobban beszéli az őslakosok nyelvét, így ő fel tudta tenni a releváns kérdéseket is.

Kiderült, hogy a probléma nem közöttem és a kereskedő között van, hanem hiányzik a papírmunka a kereskedő és az előző tulaj között, de mivel az autó az én nevemen van, engem talált meg a postás. Ez is egy módszer... Hivogattam megint a kereskedőt (biztos átvert!), és egyszer véletlen végighallgattam a rögzítőjét - nyaral, majd október 6-án jön haza. Na jó, akkor a cég számát, hátha van ott valaki, aki tud segíteni. Ez át lehetett irányítva (a céges mobilja nem?), és ezt felvette. Az USA-ban, mert épp ott nyaralt. Megnyugtatott, hogy neki is ezt mondta A Hivatal, és hogy mielőtt lelépett, utolsó nap elpostázott mindent, legyek türelmes.

Mondtam neki, hogy azzal nincs gond, türelmem az van, csak érvényes rendszámom nincs, és az utóbbi most jobban kellene... jön a család.

Megbeszéltük, hogy semmiképp ne adjam le a rendszámot, amint tisztázódik az ügy, úgyis visszakapnám, némi ügyintézési díj fejében (~50e HUF). Nincs kedvem ilyesmire költeni, úgyhogy meggyőzött. Mellesleg a kolléga is említette, hogy ők is kaptak ilyen papírt, amikor nem vizsgáztatták le időben a kocsit, és ez apró kihágásnak számít, inkább csak egy pénzügyi bírság, nem bűntett. Másfelől rendszámot csak rendőr vehet el, és csak akkor fogja, ha megállít igazoltatni és ellenőrzik a kocsi papírjait. Ettől még körözés nincs rajta.

Oké, és rajtam?

Végül pókerarccal és lábujjhegyen jártuk autóval a héten a környéket, ~2000 km megint belecsusszant - remélem, már rendezett papírokkal. Nem állított meg rendőr, de ez a kedvenc SWAT-os pólóm miatt is lehetett. Holnap felhívom a hivatalt meg a kereskedőt, és pontot teszünk az ügyre. Tudják, semmi gond, megoldom. Elvégre ha én nem, akkor senki.
Úgyhogy akkor már inkább én.

Ez egyébként valószínűleg 1000 esetből egyszer jön ilyen szépen össze, és persze én belenyúltam. Azt meg már meg sem említem, hogy amit a hangszóróhoz rendeltem az EBay-en, annak még se híre, se hamva... Szegény autómra ráférne egy kicsit több törődés a részemről.

Ja, és ki is porszívózhatnám.

Azért jó dolgok is történtek: a héten volt karácsony. Nem tudták? Ja igen, ide kicsit előbb jön a Jézuska. Na jó, csak itt, csak most és csak nekem. Megrendeltem a TV-met egy netshopban, egy rakás egyéb dologgal együtt múlt hét szerda este. Csütörtökön délelőtt már kaptam az emailt, hogy feladták (20 elemű lista!), hétfőn pedig felhívtak, hogy akkor mikor is lennék otthon, mert Kristiansand-ban van a cucc. Beszélgettünk pár percig - próbáltam megtudni, hogy akkor meddig lesz ott, mikor vehetem fel, stb., de a vonal mindkét végén csak nőtt az értetlenség. Végül angolra váltva megtudtam, hogy a posta nagyon szeretné kihozni a házhoz (raklapos a cucc!), és felcipelni az emeletre. Most én ellenkezzek? Jöjjenek! Fél órával érkezés előtt rámcsörgött a postás, hazamentem, és... szóval, meg vagyok elégedve. El sem tudom képzelni, hogy telhetnének kellemesebben a hosszú téli estéim (= délután 3-tól másnap délelőtt 11-ig). Na jó, el tudom, de egyelőre kiévezem az új luxust. Előtte és utána:

 

A kép mellett a hangélmény is javult - rendeltem egy 2.1-es hangszórószettet, 200W nagyságrendben. Nem egy házimozi - úgyis bajban lettem volna a hangszórók pontos elhelyezésével. Na meg persze ez így nem kicsit olcsóbb... A szomszédok nem mindig fognak örülni, de legalább fejlődik a zenei ízlésük. Megjegyzem, rájuk is fér.

A lakást most újra kell kábeleznem, de ebben már elég jó gyakorlatom van. Ezen kívül a számítógépem is bővült kissé - memória, SSD, 3TB-os merevlemez, plusz az apró: kábelek, (még) egy router, autós töltő, FM transmitter, USB hub, bluetooth interfész, bluetooth-os headset, és még sorolhatnám, de nem teszem, mert még nekem se volt időm mindent kibontani. Azért rendeltem egyben ennyi mindent, mert a TV miatt úgyis ki kellett fizetnem a raklapos szállítási költséget, ami több, mint 30e HUF. Viszont ez a sok kütyü most hatalmasat dobott a komfortérzetemen. Mondhatnók, megleptem magam karácsonyra némi luxussal. Mondhatnók, de nem mondjuk, mert a dolog ott hibádzik, hogy nincs karácsony.

Ja és nem lepődtem meg.

Egy kicsit se.

Legközelebb egy hatalmas képgaléria következik (na nem a lakásomról, azt most egyelőre hadd élvezzem én), hogy a szöveg-kép arány a mai poszttal ne boruljon fel túlságosan. Aztán ha lesz időm, akkor megvágom az új vidókat is.

Tudják, ha nem lesz, akkor is.

Csak később.