Thaiföld 3. - a szárazföld

Tudják mi a különbség Phuket és Thaiföld többi része között?

Nos, ha nem, akkor ráfaragtak, mert nem tőlem fogják megtudni. Sajnos csak egyszer volt alkalmunk a szigetről a kontinens felé elszabadulni, de az legalább emlékezetes volt. Ennélfogva távolról sem merném azt állítani, hogy meg tudnám írni, mi a különbség.

Úgyhogy kénytelenek lesznek beérni az egyszeri benyomásainkkal.

Alapvetően a tájról lényegében és összességében röviden elmondható, hogy a szigettel szemben nem mutat kiugróan magasfokú ökológiai differenciát abban az értelemben, hogy egyszerű vizuális eszközökkel első ránézésre is túl könnyen kimutatható lenne.

Más szóval a fotókon tök ugyanolyannak látszik.

Ez valójában a mi hibánk is: nem a legjobb képeket sikerült itt készíteni. Ellenben megpróbálom szóban visszaadni azt, amit nem lehet. A Phukettől északra található kontinentális Thaiföld alapvetően dombos. Az eddigi képeken nem látszik ugyan túlságosan, de a talaja ugyanaz a Távol-Keletre jellemző vörös agyagszerű szerkezet, mint Phuketen is. Kivéve persze egyes tengerparti részeket, amiket homok, vagy nagyon apróra zúzott kő, illetve korall borít. Ezek a jó helyek: itt lehet jókat fürdeni, meg képeket csinálni a pálmafákkal szegélyezett homokos tengerpartról, kizárólag azért, hogy legyen mit mutogatni a szomszédoknak.

Hadd lássák, hogy miért kellett olyan messzire menni olyan drága pénzen.

Persze az érdekesebb dolgok a talajszint fölött kezdődnek. Phuket rendkívüli mértékben specializálódott a vadászatra, szinte mindki ebből él: konkrétan a turisták pénztárcájának tartalmára vadásznak. Szinte minden a turistákról szól; szerintem egyes helyek jó eséllyel pályáznának az egy négyzetkilométerre eső szuvenírboltok számának Guiness rekordjára.

De mint mondtam, inkább a turisták pénzére pályáznak, mintsem Guiness rekordokra.

A kontinentális részen ezzel szemben egy kicsit mást láttunk. Először is itt a dolgok - főleg a belső részeken - jelentősen olcsóbbak. A tengerpart közeli részen persze itt is hasonló volt a helyzet, de azért nem olyan szembeötlően szemtelenül. Kicsit távolabb a parttól valahogy úgy lehetne jellemezni a helyet, hogy az áthatolhatatlan dzsungelt utak és útmenti ültetvények szabdalják. Az esőerdőket így nemes egyszerűséggel nemzeti parkokká lehetett nyilvánítani, amik így persze egymást érik. Nekünk úgy tűnt, hogy minden parkban van azért valami kiépített nevezetesség: egy vízesés, egy termálforrás, még egy vízesés, díszkakas, ilyesmi. Ehhez hozzácsapnak úgy 100 km²-t és már kész is a nemzeti park. A látványosság közelébe építenek egy kis turistaközpontot: néhány gerenda tart egy tetőszerkezetet, ami alatt általában egy pult, egy TV, hűtő az italoknak, meg valami étterem-féle található.

Nem, nincs túlbonyolítva.

Az utak nem túl szélesek, és vagy lakatlanul vezetnek át az esőerdőn, vagy ültetvények vannak mellettük. A települések tipikusan egyutcásak, vagyis az átmenő főút mentén vannak a házak, esetleg egy-két keresztúttal. Minden egyéb talpalatnyi helyet magának követel a természet, az erősebb jogán.

Ültetvényből mi alapvetően két félét láttunk: gumifa és (kókusz)pálma ültetvényt. A gumifát onnan könnyű felismerni, hogy hatalmas ültetvényeken terem és fel van hasítva a törzse, amiből csorog a cucc egy kis edénykébe. A nyers gumi fehér, a fákon a vágás pedig kb. 20 év alatt ér el nagyjából egy métert. Amikor a sérülésből már nem csorog a lé, pár milliméter széles bemetszést tesznek alá, így a megcsapolt rész évről-évre növekszik. A fiatal gumifákat még könnyebb felismerni: kicsik, és ritkásan vannak ültetve (hogy később is elég fényt kapjanak, amikor megnőnek, és koromsötét van alattuk). Ja, és az első két-három évben ananász bokrokkal vannak teleültetve.

Addig is hajtson hasznot az ültetvény.

Meg két évente ananászt.

A gumival egyébként több a gond, mint az ananásszal. Ugyan mindkettő igénytelen: az esőt és a meleget bőven megkapják. Az ananász bokor két évente egyetlen gyümölcsöt hoz, így szüretelni sem kell gyakran. Pár év alatt megnőnek a gumifák (nem, nem az égig), így túl sötét van alatt bármi másnak. A gumi szépen csorog az edénykébe, a burmai vendégmunkások (igen, itt is létezik ez az intézmény) pedig szinte egy marék rizsért felügyelik az egészet. Aztán méterszer méteres fehér lepedőket csinálnak belőle, amit el lehet adni.

Már aki kibirja a szagát.

A pálma szintén nagyon nyereséges üzlet itt. A pálmaolajból hihetetlen sok mindent készítenek: sütőolajat, kozmetikai terméket, gépolajat, 91-es benzint, miegymást – minőség szerint. Igen, itt a 91-es benzin a menő (meg olcsó). Lehet a kutakon kapni 95-öst, de senki nem vesz olyat.

Minek, mikor drágább, mint a 91-es.

Ha pedig netán kókuszpálmáról van szó, az kész főnyeremény, mert akkor még a kókuszt is el lehet adni, ami újabb csoda-alapanyag: a kókuszlé olyan steril, hogy be lehet adni infúziónak is (háborúban előfordult), emellett a kozmetikai ipar egyik nagyon fontos alapanyaga, hogy a húsából készült reszeléket ne is említsem. Ami egyéként nyersen is nagyon finom: sok helyen csak lecsapják a kókusz tetejét, beledobnak egy szívószálat és ha már benzin alapanyagnak se jó, akkor mehet is a turistáknak…

Ami nekünk nagyon tetszett a kontinensen, hogy az itteni tengerpartok nem olyan felkapottak, így valahogy megmaradtak az eredeti(bb), romantikus állapotukban: nincsenek fizetős napágyak, tele a part kagylókkal, a dagályszint fölött pedig apró fabódék élőzenével és alig-alig lézengő turistákkal.

De tudják mit, inkább nézzenek képeket, az nem olyan fárasztó.

Az alábbi rendőrhajót még a cúnami hozta ki 1-2 km-re a partra, majd dolgavégeztével egyszerűen letette. A thaiok pedig szépen felpolcolták, és egy körbebetonozott placcal egyetemben kinevezték emlékműnek, és mint olyan, turistalátványosságnak is. Bár szerintem a történet inkább szomorú, mint látványosságnak való.

Egyébként ezt már a kényelmes otthoni karosszékemből posztolom, mivel múlt héten hazajöttünk, pár órával a reptér lezárása előtt. Persze ezt csak leszállás után tudtuk meg, hogy milyen közel voltunk ahhoz, hogy egy trópusi országban ragadjunk, ami nyilván rettentően borzasztó lett volna. 

Viszont így a kijárási tilalomról sem tőlem fognak hallani, az egyszer biztos.

Thaiföld 2. - Phuket

Jártak már Phuket szigetén?

Nem csodálom, ha nem, mert csúnyán messze van. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg eljönni ide, de azt hiszem, erről még lesz szó. Mármint hogy megéri-e. Mert a másikról már volt szó.
Tudniillik hogy randa messze van.

Mivel rengeteg impulzus ér minket, hosszan olvasni pedig úgysem szeretnek, ezért csak szemezgetni fogok - ha elég nagy szerencséjük van, akkor az érdekességekből.
Ha nincs, akkor csak nézzék meg a képeket. Gyerekeknek szinezős képek a következő posztban.

Amint látják, maga a sziget meglehetősen nagy, és elég közel van a szárazföldhöz ahhoz, hogy egy híddal össze tudják kötni (északi csücsök). Akár hiszik, akár nem, csak repülővel évente 8 millió turista látogatja a szigetet, és akkor a hajóval vagy busszal érkezőket nem is számoltuk. Ez mondjuk érthető (mármint a turisták száma; az, hogy miért csak a repülővel érkezőket számolják, számomra is rejtély) annak fényében, hogy az egyenlítőtől néhány fokra van csak, így gyakorlatilag egész évben nagyjából 30 fok van.

A sziget berendezkedése sajnos (?) ennek megfelelő: a parttól távolabb laknak a helyiek, a parthoz közeledve pedig fokozatosan átmegy a dolog egy ipari méretű, masszív, tömegtermelésre berendezett turista-csalogató és pénztárca- (meg helyenként bicska-)nyitogató látványosságba. Mivel a szezon így májusra már lement és lassan kezdődik a monszun-időszak (a két évszakból a Másik), így már "csak" akkora a tömegnyomor a part közelében, mint egy szellősen, a Feng-shui szerint kialakított heringes konzervdobozban. Pedig ez a téli (a két évszakból a Kellemesebb) pörgéshez képest semmi.
Nekik.

Nekünk Norvégia után - ahol Mandal homokos tengerpartja már túlzsúfoltnak hat, ha nem jut mindenkire legalább 20 négyzetméter - megdöbbentő volt, hogy a felkapottabb beach-ek akár kilométer hosszan végig vannak rakva egy sor napággyal, meg napernyővel a turistáknak.
Amíg meg nem tudtuk, hogy szezonban négy sorral.

A napágyakat bérelni kell: egyszeri bérlés nagyjából 800 HUF-nak megfelelő helyi üveggyöngy - ez a törölköző napágyra helyezésétől annak levételéig, de legfeljebb napestig tart. Tehát érdemes rajta tartani a fürdés idejére is, különben újraindul a parkolóóra. Hozzányúlni a thaiok biztos nem fognak, a turisták meg csak nem lopkodják egymás száraz fürdőruháit. Mindenesetre nekünk a tömött tengerparton sem volt gondunk sosem - igaz, érték sem a táskában. Persze kicsit utánakérdezgetve a dolognak kiderült, hogy itt is lehet találni olyan partszakaszt, ahol egyáltalán nincs turista - csak távol van mindentől, és mászni kell érte.
Pontosan ezért nincs turista.

Nekünk persze tökéletesen megfelelnek, mivel szeretünk túrázni. Legalábbis Norvégiában. Hamar rá kellett azonban döbbennünk, hogy míg otthon bármikor bevállalunk egy 5-10 km-es gyalogtúrát, addig itt 1 km is rettentő megerőltető az extrém hőség és páratartalom miatt. És ez csak a gyalog-része, hiszen az eldugott helyeket esélytelen gyalog megközelíteni (nahát!), és nem csak azért, mert messze van: itt nem divat a járda. Az út szélén gyalogolni pedig - nos, maradjunk annyiban, hogy nem vagyok benne biztos, hogy fedezi az utasbiztosítás. Éppen ezért az eldugott helyekre (meg gyakorlatilag bárhová) motorral érdemes menni, sőt itt még a WC-re is azzal szoktak- már ha talál belőle tisztességeset az ember. Az "angol" része (vizes blokk) még csak hagyján, de itt a papír helyett... hmmm, mondjuk úgy, hogy intim zuhanyt használnak, csak mert a papír eltömítené a lefolyókat. Meg be kéne szerezni. Meg különben is macerásabb azt is mindig odavinni, mikor a víz már úgyis ott van. Jobb esetben, ugye...

Na mindegy, most ne szarakodjunk tovább ezen.

Azok, akik már régebb óta itt élnek azt mondják, hogy az utóbbi 8-10 évben vált ennyire kedveltté a sziget, előtte sokkal kevesebb volt a turista, így érintetlenebb a thai környezet. Ami most van, az inkább nagyüzemi kiszolgálás. Az árak is ennek megfelelően magasabbak, mint máshol Thaiföldön, így nagyjából megközelítik a magyar árakat; igaz, inkább alulról. Ennek persze van egy másik oka is: az oroszok. Úgy tűnik ugyanis, hogy az utóbbi néhány évben az oroszok közül érkezik ide messze a legtöbb turista. Ez a többiekre nézve meglehetősen hátrányos, ugyanis az oroszoknak bármilyen áron el lehet adni a dolgokat (főleg aminek van aranytartalma, de legalább csillog-villog). Emellett hangos és iszákos népség, ráadásul ittasan törnek-zúznak is, így nem csoda, hogy már vannak olyan szállodák, ahol egyszerűen nem fogadnak oroszokat.

Na azok a jó helyek.

A thai-ok a szigeten egyébként maximálisan a turistákra rendezkedtek be: piacok, éttermek, szállodák és butikok érik egymást a part közeli helyeken a turisták számára, míg a nagyobbacska városok inkább betondzsungelek a helyiek részére: nappal igazi nyüzsgő katlan, amit éjjel ráadásul még jól ki is világítanak, hogy tudat alatt még forróbbnak tűnjön.

Egy tipikus utcakép valószínűleg elmenne akármelyik ázsiai város utcaképének (nem mintha bárhol máshol jártunk volna): tömeg, apró boltok és standok az utcaszinten, még kisebb lakások fölöttük és embertelen hőség. Utóbbi nem csak az utcafrontokra jellemző, jut belőle mindenhova bőven. Mindez ráadásul annyi neonnal kivilágítva a szivárvány minden létező (és nem létező) színében, hogy szerintem egyik-másik felirat Holdról is tisztán elolvasható.

Külön kiemelném a kábelezést. Illetve dehogy nyúlnék hozzá, nem emelném sehova! Bár a szakmám szerint konyítok valamit az elektromossághoz, ide nem kevés továbbképzés után sem jönnék el villanyszerelőnek, vagy ha igen, még aludni is csak gumikesztyűben és gumitalpú bakancsban mernék. Amikor kiderült, hogy az európai dugaljakat simán lehet használni az itteni konnektorokkal, csak a földelést nem tudja csatlakoztatni az ember, hamar kiderült az is, hogy ez nem probléma. Úgysincs egyetlen ház földelése sem megoldva. És nehogy azt higgyék, hogy egy ilyen látványt külön keresni kell; nem, ez mindenhol ilyen. Na jó, van ahol rosszabb.

Ahol a még sokkalta nagyobb kábelrengetegből lóg egy-két elszakadt, áram alatt levő példány.

Na persze azért sajnálni nem kell minket, itt is megtaláljuk a számunkra kedves helyeket és elfoglaltságokat, úgyhogy ne indítsanak együttérzésből facebook-mozgalmat; inkább látogassanak el egyszer ide, ha tehetik.

Na igen, a válogatott fotók a természet szépségét adják vissza leginkább, de csak várjanak amíg saját szemükkel látják a helyi közlekedést, vagy a következő posztot a közlekedésnek nevezett túlélési versenyről.
Már ha ki tudják várni.

Azért ne álljanak addig fél lábon.