Autóval Németországban

Autóztak valaha német autópályán?

Ha még nem, akkor képzeljék el, hogy az M1-esen lemennek Budapestről Mosonmagyaróvárra, meg vissza. Négyszer. Egymás után. Ez volt a mai program: 1150 km a Németalföldön. Egy pihenővel. És az egészben a legrémesebb még Salzburg hétfő reggel 10-kor volt - soha ne menjenek oda kocsival.

És ha már itt tartunk, a fentebb említett német autópályára se. Rémesen unalmas - lenne, ha nem próbálna minden német a szomszéd falu piacára is autópályán menni. Komolyan. Így viszont túlélőtábor annak, aki haladni szeretne. Ráadásul csak ma jöttem rá, hogy egész Németország egyetlen hatalmas város: bármerre jártam, jobbra mindig valami Ausfahrt nevű város volt. Elképesztő. Egyszer majd szétnézek már ott.

Viszont a szállás ma este nagyon sok csillagos, de nem a dubaji értelemben. A házigazda éppen őzpörköltet csinált, és az összes vendégét (mindhármónkat) meghívta a saját asztalához. Majd a kedves idős dán házaspárral, a házigazdával, és a ki-tudja-honnan előkerült tucatnyi helyivel megetettük a pár hetes bárányokat, hatalmas tüzet raktunk, körbe ültük mindahányan, és alkoholmentes sör mellett beszélgettünk - én főleg a dánokkal, haláli pofák voltak. Persze olyan sört csak a dánok ittak. Német ember ilyet nem tesz. Viszont ha ilyen lenne otthon a falusi turizmus, mi mentenénk Európát, nem fordítva. Ha valaha Flensburg környékén járnak, feltétlen a Godenhof hotelben szálljanak meg. Nem fogják megbánni. Ja, és ne ijedjenek meg, ha a GPS levisz a térképről; a hely pont ezért tökéletes.

Ma megkaptam egy fontos emailt: tudom, hova kell mennem holnap. Persze, eddig is tudtam, de most már azt is tudom, hol fogok aludni holnap Norvégiában. Pont időben, holnap már hiába küldték volna el.  Tegnap, amikor elindultam, még nem volt lakásom. Igaz, az még ma sincs: az első éjszaka az egyik helyi szállodában lesz (a kettőből), szerdától nyári bungaló 1-2 hétig, majd utána valami rendes lakás. Maradjunk annyiban, hogy az albérletpiac a norvég falvakban csak a nevében hasonlít a pestire. Sőt, még abban sem, mert ott "Eiendom till leie"-nek hívják. Világos, nem?

A pályán autózva eszembe jutott az utolsó napom a (volt) cégemnél. Egy kedves kolléganővel, aki gyerekáldás okán pénteken volt utoljára (legalábbis amíg mind az 'n' tervezett és nem tervezett gyerkőc (n∈N és n>0) meg nem születik + 2-3 év) együtt rendeztünk egy miniatűr búcsúpartit. Ahogy végignéztem a sok kollégámon (nagyvonalúan meghívtunk kerek 120-at), elgondoltam, mi lesz ezekkel nélkülem... nos, jobb lesz nekik, az biztos. Majd eszembe jutott, hogy napok óta mindegyikük így köszönt rám:
- Te még itt vagy?
De erről legalább tudom, hogy szívből jött. Azért én nem egyet közülük barátomnak nevezhettem, akik, ha akartak volna se fértek volna be a kocsiba, tehát az életemnek ezt a részét valamilyen formában hátra kellett hagynom.

A szűkebb csoportom, ahol dolgoztam, előtte külön búcsúbulit rendezett a tiszteletemre, még pezsgő is volt. Lehet, hogy már ennyire várták, hogy végre megszabaduljanak tőlem? Nagyon meg voltam hatódva. Ráadásul tudták rólam, hogy whisky fanatikus vagyok (=menthetetlen alkoholista), ezért kaptam tőlük egy üveg 22 éves (!) whiskyt, díszdobozban, mindenki aláírásával. Ha ezt tudom, már réges-régen felmondtam volna.

Ha őszinte akarok lenni, egy említésre méltó dolog mégis történt a német autópályán: a következő képet 160-nál lőttem a belső sávban, előzés közben. A csaj teljesen meg volt rémülve, hogy ennyire rámásztam. Megjegyezném, ő volt az első. Nem akire rámásztam, hanem aki ettől megijedt. Azért így mégsem volt eseménytelen a mai nap.
Na, mi a 7 különbség a képen?

Az út kezdete

Nyaralok.

A dolog persze több szempontból sem stimmel: egyfelől nem nyár van, hanem tavasz. Másfelől az utazásom célja az, hogy egy új életet kezdjek Norvégiában. Lehetőleg a sajátomat. A lényeg, hogy én így gondolok rá: egy nyaralás. Csak ennek a végén az ember ott marad.

Miért pont Norvégia? Tudják, miért éppen Alaszka? Még frissen végzettként kerestem meg egy norvég állásközvetítőt, bár akkoriban még Svédországba akartam menni dolgozni. A Dolgok szépen előre mentek, én meg egy magyar céghez dolgozni. A Jól Menő Dolgok nem értették, hol vesztem el, pedig a helyzet egyszerű: beütött a gazdasági válság. Nem csak az enyém, az egész világé. A norvég cégek olyan gyorsan fagyasztották be a budapesti munkaerő-kereső projektjeiket, hogy a műveletet egy közepesen öreg, sokat megélt gleccser is megirigyelhette volna, ha képesek a gleccserek ilyen érzelmekre. De még a brit tudósok sem tudták kimutatni, hogy éreznek a gleccserek. Ám a lényeg, hogy a Jól Menő Dolgok a vesztükbe rohantak - de már nélkülem.

Engem a vakszerencse egy kicsi hazánkban is jelen lévő német fejlesztőcéghez sodort. (Megj.: a szerencse bizonyítottan vak, akárcsak a szerelem. Aki látja az összefüggést, az írja meg nekem, majd sürgősen menjen orvoshoz, mert az egyikhez nagyon közel áll: vagy a szerelemhez, vagy a vaksághoz) A cégnél frissen végzettekre vadásztak. Az interjún a legjobb önmagamat adtam:

- Villamosmérnök a végzettségem, nincsen semmi képzettségem. 

Már ezzel tuti befutó voltam, innentől pedig már csak azt kellett elhitetnem, hogy tudok szoftvert fejleszteni. Ki nem?

Éltem életem napjait, éveken keresztül. Tanultam sokat a cégnél, és az is tanult engem. Épp én álltam nyerésre az (el)tanulással, amikor egy reggel felébredve rájöttem, hogy félbehagytam valamit. És a Félbehagyott Dolog (a néhai Szépen Előre Menő Dolgok egyenesági leszármazottja) keresett meg pont azon a napon (!) azzal, hogy lenne egy Halvány Lehetőség. Remek, ez a specialitásom, a biztos dolgokat nem állhatom. Tudják, gentleman biztosra nem fogad. Úgyhogy fel is mondtam, még azelőtt, hogy az elektronikusan szanaszét küldözgetett önéletrajzomat kiköpte egy távoli nyomtató. Bizonyára undorodva. Jókedvűen nem szokott köpni az ember, gondolom ez a nyomtatóknál is így van.

Röpke 4 hónap után eljutottam oda, ahol most vagyok: egy alpesi vendégházban, melyet festői táj vesz körül, és csak költői fordulatokkal lehetne csak leírni. Tőlem azonban csak az telik, hogy mérnöki szigorral nézzek ki az ablakon, és meg se próbáljam leírni, amit látok: pontosan a helyi temetőre nyílik ugyanis az ablakom. Elismerem, az Alpokban tényleg nehéz ennél szebb kilátást találni. Szóval haláli humoruk van, de én csakazértsem röhögtem magam halálra: háttéralkut gyanítok a helyi sírásó (akit vasárnap délután 5 körül olyan részegen találtam, amikor útbaigazítást kértem, hogy én szebben beszélek németül) és a szállodás között. Előbbinek túl sok marad piára, utóbbi pedig túl nyájas volt. És rettentő kövér a macskája. Talán összeesküvés elméletnek tűnik, de az, hogy paranoiás vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem követnek.

Tehát ma elindultam Norvégiába. Hűséges kisautóm kitartóan falta egész nap a kilométereket, amíg én taxisra barnultam. Tudják, csak a bal kezem a póló ujjáig. És hogy mi történt az elmúlt néhány napban, azt megtalálják a hírek archívumaiban. Azt, hogy velem mi történt, azt pedig majd elmesélem holnap.

Ja igen, és hogy hogyan jutottam el idáig? Akik gyakran járnak Ausztriába, azok úgysem érnek rá blogot olvasni. A többieknek pedig itt van néhány kép.

Beesteledett, nincs mit tenni, ráhúzom a függönyt az ablakra. Ha hinnék a rossz ómenekben, figyelmeztetésnek nagyon hatásos lenne: egy új élet felé tartok, és az már az első nap a temetőre nyílik a kilátás.

De szerencsére én csak a jó ómenekben hiszek.