A dolog persze több szempontból sem stimmel: egyfelől nem nyár van, hanem tavasz. Másfelől az utazásom célja az, hogy egy új életet kezdjek Norvégiában. Lehetőleg a sajátomat. A lényeg, hogy én így gondolok rá: egy nyaralás. Csak ennek a végén az ember ott marad.
Miért pont Norvégia? Tudják, miért éppen Alaszka? Még frissen végzettként kerestem meg egy norvég állásközvetítőt, bár akkoriban még Svédországba akartam menni dolgozni. A Dolgok szépen előre mentek, én meg egy magyar céghez dolgozni. A Jól Menő Dolgok nem értették, hol vesztem el, pedig a helyzet egyszerű: beütött a gazdasági válság. Nem csak az enyém, az egész világé. A norvég cégek olyan gyorsan fagyasztották be a budapesti munkaerő-kereső projektjeiket, hogy a műveletet egy közepesen öreg, sokat megélt gleccser is megirigyelhette volna, ha képesek a gleccserek ilyen érzelmekre. De még a brit tudósok sem tudták kimutatni, hogy éreznek a gleccserek. Ám a lényeg, hogy a Jól Menő Dolgok a vesztükbe rohantak - de már nélkülem.
Engem a vakszerencse egy kicsi hazánkban is jelen lévő német fejlesztőcéghez sodort. (Megj.: a szerencse bizonyítottan vak, akárcsak a szerelem. Aki látja az összefüggést, az írja meg nekem, majd sürgősen menjen orvoshoz, mert az egyikhez nagyon közel áll: vagy a szerelemhez, vagy a vaksághoz) A cégnél frissen végzettekre vadásztak. Az interjún a legjobb önmagamat adtam:
- Villamosmérnök a végzettségem, nincsen semmi képzettségem.
Már ezzel tuti befutó voltam, innentől pedig már csak azt kellett elhitetnem, hogy tudok szoftvert fejleszteni. Ki nem?
Éltem életem napjait, éveken keresztül. Tanultam sokat a cégnél, és az is tanult engem. Épp én álltam nyerésre az (el)tanulással, amikor egy reggel felébredve rájöttem, hogy félbehagytam valamit. És a Félbehagyott Dolog (a néhai Szépen Előre Menő Dolgok egyenesági leszármazottja) keresett meg pont azon a napon (!) azzal, hogy lenne egy Halvány Lehetőség. Remek, ez a specialitásom, a biztos dolgokat nem állhatom. Tudják, gentleman biztosra nem fogad. Úgyhogy fel is mondtam, még azelőtt, hogy az elektronikusan szanaszét küldözgetett önéletrajzomat kiköpte egy távoli nyomtató. Bizonyára undorodva. Jókedvűen nem szokott köpni az ember, gondolom ez a nyomtatóknál is így van.
Röpke 4 hónap után eljutottam oda, ahol most vagyok: egy alpesi vendégházban, melyet festői táj vesz körül, és csak költői fordulatokkal lehetne csak leírni. Tőlem azonban csak az telik, hogy mérnöki szigorral nézzek ki az ablakon, és meg se próbáljam leírni, amit látok: pontosan a helyi temetőre nyílik ugyanis az ablakom. Elismerem, az Alpokban tényleg nehéz ennél szebb kilátást találni. Szóval haláli humoruk van, de én csakazértsem röhögtem magam halálra: háttéralkut gyanítok a helyi sírásó (akit vasárnap délután 5 körül olyan részegen találtam, amikor útbaigazítást kértem, hogy én szebben beszélek németül) és a szállodás között. Előbbinek túl sok marad piára, utóbbi pedig túl nyájas volt. És rettentő kövér a macskája. Talán összeesküvés elméletnek tűnik, de az, hogy paranoiás vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem követnek.
Tehát ma elindultam Norvégiába. Hűséges kisautóm kitartóan falta egész nap a kilométereket, amíg én taxisra barnultam. Tudják, csak a bal kezem a póló ujjáig. És hogy mi történt az elmúlt néhány napban, azt megtalálják a hírek archívumaiban. Azt, hogy velem mi történt, azt pedig majd elmesélem holnap.
Ja igen, és hogy hogyan jutottam el idáig? Akik gyakran járnak Ausztriába, azok úgysem érnek rá blogot olvasni. A többieknek pedig itt van néhány kép.
Beesteledett, nincs mit tenni, ráhúzom a függönyt az ablakra. Ha hinnék a rossz ómenekben, figyelmeztetésnek nagyon hatásos lenne: egy új élet felé tartok, és az már az első nap a temetőre nyílik a kilátás.
De szerencsére én csak a jó ómenekben hiszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése